2010. január 19., 10:272010. január 19., 10:27
Szomorú, megdöbbentő az újságcikk, sokkolóak a képek a szegény nagymacskákról. A legszomorúbb viszont az, hogy a dolog nem teljes mértékben a fantázia szüleménye, a bulvárlap riporterét ugyanis épp a nagyváradi állatkert lakói hatották meg ennyire.
No, olyasmire azért nem emlékszem, hogy ott készített interjúim alkalmával bárki a jószágok lelövésével fenyegetőzött volna, és bár valóban szűkek a ketrecek és sáros a talaj, pokolbugyornak azért nem nevezném, s az igazsághoz hozzátartozik, hogy az oroszlánok azért éppen nem éheznek.
A jereváni rádió esete tehát: a hír igaz, de… Emlékszem, nem sokkal az anyag angliai megjelenése után az állatkertet kezelő vállalat igazgatója meg is említette egy sajtótájékoztatón, hogy neki is felforrt a vére, amikor elolvasta, de aztán úgy döntött, nem szól semmit, végül is minek, mit tudják azok, hol van Nagyvárad. Nos, amint azóta kiderült, nagyon is jól tudják, legalábbis megtanulták: néhány hónap alatt összegyűjtöttek vagy százhúszezer angol fontot, annyit, amennyiből tizenhárom oroszlánt egy külön erre a célra átalakított repülőre ültethetnek, és egy vadaspark, külön nekik kialakított hatalmas telkére szállíthatnak, Angliába.
Nem fér a fejembe.
Otthon ül a brit, és az ötórai teája és süteménye mellé olvasgatja az újságot. Földrengés – bagatell, éhínség – áh, szerencsére jó messze van, hoppá, ni már, éhező oroszlánok Nagyváradon! Tudom ám, Ady városa, a Pece-parti Párizs, a Holnap meg mindenféle! Oh my God! És menten a zsebébe nyúl, kipenget pár száz fontot, és elégedetten hátradől: tett egy jót ma.
Eddig a cinizmus. Hihetetlen, de igazán összejött nekik. Hogy hogyan és miért, még mindig a legkevésbé sem értem, de az biztos, hogy nagyon örülök neki. Ha épp a lelövésükre nem is készült „a könnyes szemű igazgatónő” (ez is benne volt a cikkben), ha épp az éhenhalás küszöbén nem is álltak az állatok, biztosan sokkal jobb lesz nekik az angol vadasparkban. Én meg majd tovább gondolkodom, hogy mégis hogy történhet ilyesmi.
Azzal vélhetően az ország szinte minden polgára egyetért, hogy az elmúlt évek fedezet nélküli, rekord méretű költségvetési hiányt okozó költekezései miatt vészmegoldásra van szükség – csak éppen ő maga szeretné megúszni a megszorító intézkedéseket.
Bár a nehéz pénzügyi helyzettel küzdő Romániának mihamarabb korrekciókra lenne szüksége, a májusi államfőválasztás után jókora késéssel, egy hónapos konzultációt követően jött létre a négypárti koalíció Bukarestben.
A parajdi katasztrófával kapcsolatban – amely kollektív trauma – némelyek azon töprengtek, hogy inkább ipari, vagy pedig természeti katasztrófáról van-e szó.
Eddig tartott: Donald Trump amerikai elnök második mandátuma kezdete után fél évig tudott kitartani azon elv mellett, hogy igyekszik távol tartani az Egyesült Államokat a világban dúló fegyveres konfliktusokban való részvételtől.
Nem mintha a román kormányokat általában túlzott stabilitással lehetne vádolni, de a jelenleg „építés alatt” álló kabinet kapcsán még inkább kijelenthető: kódolva lesz benne az instabilitás.
A parajdi sóbányát érintő természeti csapásról, még inkább emberi mulasztásról sokan és sokat írtak, írnak és még írni fognak.
Bukarest megpróbál túllépni eddigi, meglehetősen passzív külpolitikáján, és jelentősebb szerepet kíván vállalni Európa keleti és délkeleti részén – erre enged következtetni Nicuşor Dan újdonsült államfő eheti moldovai és ukrajnai látogatása.
A közelmúltban végbement társadalmi-politikai folyamatok ismeretében a lehető legkedvezőtlenebb irányba tartanak Bukarestben a kormányalakításról és a költségvetési hiány csökkentéséről szóló pártközi tárgyalások.
Ha George Simion nem is győzött az elnökválasztáson, azért mégis sokat nyert abból a „kalandból”, hogy ő lett a szélsőjobboldal közös államfőjelöltje.
1916. szeptember 20-án az Erdélybe betörő román hadsereg egyik ágyúlövedéke Vízaknán léket robbantott a hegy oldalában, és a korábban elárasztott sóbányából kitóduló sós víz három 1848-as huszár konzerválódott holttestét is magával sodorta.