Makkay József

Makkay József

Másodrangú állampolgárként Kolozsváron

2019. augusztus 21., 11:402019. augusztus 21., 11:40

2019. augusztus 21., 12:562019. augusztus 21., 12:56

Egyik ismerősöm mesélte, milyen kálvárián ment keresztül, amikor a kolozsvári polgármesteri hivatal által meghirdetett állásra jelentkezett. Hiába sikerült a versenyvizsgája és hiába mellékelt mindenféle szükséges okiratot, mert a helyzetét hetekig lebegtették, azaz nem adtak neki egyértelmű választ, mígnem egy ismerősén keresztül az illetékes hivatal egyik alkalmazottja be nem vallotta: bizony „rossz” a neve. Ami azt jelenti, hogy magyar emberként gyakorlatilag minimális az esélye, hogy a hivatal valamelyik osztályára bekerüljön.

Magyar szakemberek számára a helyi közigazgatás nagyjából éppen olyan zárt hely, mint az állami hivatalok többsége, hiszen a pénzügytől a munkaügyi igazgatóságon át a helyi vagy a „rendes” rendőrségig csak elvétve hallani magyar szót. De aki valami csoda (ismeretség) folytán mégis bekerül valamelyik hivatalba, nem szívesen használja anyanyelvét, nehogy feltűnő legyen, és román kollégái megorroljanak érte. Azaz Kolozsvár – a többi elszórványosodó erdélyi nagyvároshoz hasonlóan – a magyarság számára éppen olyan zárt város, mint 1989 előtt volt. Nyilván, annyi különbséggel, hogy a magáncégek háza táján más a helyzet: az egyre nagyobb munkaerőhiány lazított a kilencvenes évek hasonló gyakorlatán. (A funari korszakban egy jól menő román tulajdonú céghez épp olyan nehéz volt bekerülni, mint ma az állami közigazgatásba).

Ha valaki mindezt hivatalosan felveti, rögtön rázúdítják az ellentmondást nem tűrő tiltakozás minden formáját. És rögtön azzal hozakodnak elő, hogy alacsony számarányunkhoz képest is van magyar alpolgármesterünk. Pedig aki ezt állítja, az éppen arról feledkezik meg, hogy a magyarság számára „kegyesen” odaadott néhány kirakatállás arra szolgál, hogy tengernyi gondunkat, panaszunkat leseperjék az asztalról, és azt a látszatot keltsék, hogy a többség mennyire bőkezű a kisebbségek irányában. Miközben a közigazgatás legtöbb irodájából hiányzunk, amit könnyen ki lehetne mutatni statisztikai adatokkal, ha ezt szakemberek elkészítenék.

Mindezt nem ünneprontó szándékkal emlegetem fel a Kolozsvári Magyar Napok kellős közepén, hanem jelezni szeretném, hogy az otthonosság érzetének kialakításához, a szülőföldön maradáshoz, a helyi és az erdélyi magyar közösség hosszú távú biztonságának megteremtéséhez nem elegendőek csak a fesztiválok és a magyar napok. Ennél sokkal többre volna szükség. A baj az, hogy jó ideje Kolozsváron – és nem csak itt – a magyar megmaradásért folytatott küzdelemben csak a fesztiváljelleget érzékelem. Amiért természetesen nem a magyar napok szervezői a hibásak, hiszen ők azt teszik, amihez tudásuk és tapasztalatuk szerint legjobban értenek. És amivel egy hét erejéig jókedvet, mosolyt csalhatnak a helyi és az alkalomhoz igazodva messze földről is hazatérő magyarok arcára.

De mi történik azelőtt és azután, további 51 héten keresztül? Mennyire érezheti magának a kincses várost a továbbra is egyre jobban zsugorodó magyar közösség? Mit ajánlhatnak politikusaink, elöljáróink a pályakezdő magyar fiataloknak, akik történetesen nem a túllihegett IT-szektor iránt érdeklődnek, hanem a „szürkébb”, hétköznapibb szakmákban szeretnének elhelyezkedni egyetemi diplomával vagy anélkül, és származásuk miatt rögtön az első pofonokkal szembesülnek.
A funari korszakhoz képest – amikor a Mátyás király szobra körül élőláncot alkotó magyar tüntetőket oszlattak szét a csendőrök – lényegesen jobb helyzetben vagyunk. De ez az összehasonlítás eleve sántít, mert még nem hallottam olyan civilizált országról, amely fejlődését Észak-Koreához viszonyítaná. Ilyen formán badarság mai helyzetünket a kilencvenes évekbeli mélyponthoz hasonlítani. A megválaszolásra váró kérdés inkább az, hogy elégedjünk-e meg az Emil Boc polgármester által „fémjelzett” korszakkal – amelyben nem annyira nyílt a magyarellenesség, de hivatala továbbra sem tekint ránk egyenrangú állampolgárként –, vagy számíthatunk-e jobbra is? Gondolom, a válasszal a többségünk egyetért.

szóljon hozzá! Hozzászólások

Hírlevél

Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy elsőként értesüljön a hírekről!

Ezt olvasta?

Balogh Levente

Balogh Levente

Elsöpör az AUR-hullám?

Ha George Simion nem is győzött az elnökválasztáson, azért mégis sokat nyert abból a „kalandból”, hogy ő lett a szélsőjobboldal közös államfőjelöltje.

Gazda Árpád

Gazda Árpád

Huszárok a sós vízben

1916. szeptember 20-án az Erdélybe betörő román hadsereg egyik ágyúlövedéke Vízaknán léket robbantott a hegy oldalában, és a korábban elárasztott sóbányából kitóduló sós víz három 1848-as huszár konzerválódott holttestét is magával sodorta.

Rostás Szabolcs

Rostás Szabolcs

Parajd, a működésképtelen Románia és az újratervezés

Megnyugtató válaszok, lehetséges megoldások helyett egyre több a kérdőjel Parajdon azóta, hogy az évtizedek óta nem tapasztalt vízhozammal megáradt Korond-patak május utolsó napjaiban teljesen megtöltötte a sóbányát.

Balogh Levente

Balogh Levente

Georgescu megy, de a „dzsordzseszkizmus” marad

Vége a fél éve tartó elnökválasztási mizériának, a legnagyobb mumus, Călin Georgescu bejelentette a visszavonulását a politikától, miután Nicușor Dan nyerte a megismételt elnökválasztást – úgy tűnhet, Romániában helyreállt a rend.

Balogh Levente

Balogh Levente

Nicușor Dan, Románia és a magyarok

Miközben Nicușor Dan választási győzelme kedvező fejlemény a magyarok számára, hiszen sikerült elkerülni, hogy az országnak szélsőjobboldali, magyargyűlölő elnöke legyen, azért olyan sok okunk még sincs az önfeledt ünneplésre.

Rostás Szabolcs

Rostás Szabolcs

Ha a hála nem politikai kategória, a bosszú se legyen az

Románia leginkább ahhoz a katonához hasonlít, akire a csatában rálőttek, de szerencséjére a füle mellett elsüvített a puskagolyó – tömören így foglalható össze az államfőválasztás végeredményének legfőbb következtetése.

Balogh Levente

Balogh Levente

A katasztrófa és a „kisebbik rossz”

Sokszor mondták már a romániai választások kapcsán, hogy két rossz közül kell választani, ezért szavazzunk a kisebbikre – a mostani elnökválasztás viszont már arról szól, hogy nem a nagyobbik rosszat, hanem a katasztrófát kell elkerülni.