Arról beszélt: az Egyesült Államok meg akarja újítani a NATO-szövetségesek közötti együttműködést, a szövetség ugyanis döntő fontosságú időszak előtt áll a globális kihívások tekintetében. Kiemelten szólt az Oroszország és Németország közötti Északi Áramlat 2 gázvezetékről, amely szerinte ellentétes az Európai Unió érdekeivel. Azt is közölte, hogy hazája szorosan együtt fog működni az EU-val, hogy ellensúlyozza Kína agresszív fellépéseit a kereskedelem területén.

És ha ehhez még hozzávesszük, hogy Joe Biden amerikai elnök egy interjúban keresetlenül egyszerűen csak „gyilkosnak” nevezte Vlagyimir Putyin orosz elnököt, akkor látható: baloldali vagy jobboldali ideológia ide, demokrata vagy republikánus párti kormány oda, Washington közép- és hosszú távú stratégiai tervezői számára továbbra is a Kína és Oroszország elleni fellépés a legfőbb prioritás. Ehhez pedig nagyon meg kívánják szerezni európai, illetve a NATO-n belüli szövetségeseik támogatását. Kína gazdasági és katonai terjeszkedése ellen már a Trump-adminisztráció is határozottan fellépett. Egyértelmű, hogy a Biden-kormányzat stratégái is úgy látják: a hatalmas távol-keleti ország gazdasági és haditechnikai fejlődése kiemelten fenyegeti az Egyesült Államok gazdasági és stratégiai érdekeit. Washington hegemóniáját a csendes-óceáni térségben 1945 óta nem igazán kérdőjelezte meg senki, Kína viszont feltörekvő nagyhatalomként beleszólást követel abba, mi történik a partjai közelében – már csak azért is, hogy biztosíthassa a Kínában gyártott termékek zavartalan nyugati szállítását szolgáló hajózási útvonalakat.

Oroszország kapcsán pedig még a korábbi kormányzathoz képest is keményebb fellépést vetítenek előre az eddigi megnyilatkozások, pedig szankciókból eddig sem volt hiány. Az, hogy az Északi Áramlat 2 kapcsán számos érintett cég ellen büntetőintézkedéseket hirdettek, illetve hogy Berlint arról próbálják győzködni, hogy ez egy rossz üzlet, jelzi: Washington mindent megtesz annak érdekében, hogy Moszkva ne tudja az energiahordozók szállítása terén még mindig jelentős európai befolyását növelni. Persze ez nem csupán a demokrácia iránti feltétlen elkötelezettség miatt van így: Amerika nagyon szívesen szállít Európának cseppfolyósított gázt tartályhajókon. Ami nem kevésbé környezetszennyező, de legalább az érte járó pénz amerikai cégek zsebébe vándorol, és ezáltal a washingtoni hegemónia stabilizálódhat az öreg kontinensen.

Csakhogy az európai országok jó része nem kíván az Egyesült Államok „függelékeként” tevékenykedni. Németország szívélyesen fogadta az amerikai–európai viszony megújítását célzó washingtoni nyilatkozatokat, de a gázügyben vélhetően Bidenékkel szemben is ugyanúgy kiáll, mint Trumpék esetében. Eközben számos közép-európai ország szívesen részt venne a kínai gazdaságfejlesztési tervekben, amelyek a szárazföldi és tengeri áruszállítás fejlesztését célozzák, hiszen ez jókora gazdasági haszonnal kecsegtethet. (Románia persze nem tartozik közéjük – Bukarest mindenben Washingtont szolgálja.) Mindebben természetesen benne van a kínai hegemónia növekedésének veszélye is, és tény, hogy nem túl kecsegtető egy kommunista nagyhatalom befolyásának jelentős fokozódása a térségben. Ettől eltekintve túlzás lenne elvárni, hogy az európai országok feladják a kedvező üzleti lehetőségeket azért, hogy Washington globális stratégiai érdekeit szolgálják.

Ebben az esetben persze számíthatunk a „renitens” országok megrendszabályozását szolgáló, képzelt morális piedesztálról előadott vádakra a korrupció és az antidemokratikus intézkedések miatt, bár ezek hitelét mindenképpen tompítja, hogy a súlyos ideológiai-politikai ellentétek szabdalta Amerikában továbbra sem igazán igyekeznek felelősségre vonni a tavaly az ország nagyvárosait lángba borító, őrjöngve fosztogató BLM-es, neomarxista-anarchista-antifa csürhe főkolomposait, miközben a Capitoliumot megostromló Trump-párti tüntetőket – amúgy nagyon helyesen – igen.

Egyértelmű, hogy a következő évek a fokozódó nagyhatalmi versengésről szólnak majd, amelyben egyik oldalon az Egyesült Államok, a másikon pedig a most Washingtonnal szemben éppen összezáró Kína és Oroszország áll majd. A nagy kérdés az, hogyan lesz képes az EU úgy lavírozni, hogy az Amerikával fennálló szövetségesi viszony a belügyekbe való washingtoni beleszólás nélkül megmaradjon, és ne kelljen föladni a tagállamok gazdasági önállóságát és érdekeit.