Immár nem titok, hogy a két mandátum után idén leköszönő román államfő komoly ambíciókat dédelget: hivatalosan is bejelentkezett az észak-atlanti katonai szövetség vezetői tisztségére. Mindezt olyan körülmények között, hogy – némileg meglepő módon – még az Egyesült Államokkal, illetve a NATO olyan nagyágyúival is szembe megy, mint Nagy-Britannia és Franciaország.

Köztudott ugyanis, hogy Washington, London és Párizs – számos más nyugati tagállam kormányával együtt – Mark Rutte még hivatalban levő holland miniszterelnököt támogatja a tisztség elnyerésében. Márpedig ez igencsak komoly akadály a román elnök előtt.

Aki azonban – legalábbis az eddigi nyilatkozatok alapján – szintén nincs egyedül. Támogathatják a szövetség élén az újabb, közép- és kelet-európai tagállamok részéről érkező vezetőt akaró balti államok, Lengyelország, Bulgária és Törökország is. Sőt – ami elsőre talán meglepőnek tűnhet Iohannis magyarokkal szembeni, barátságosnak egyáltalán nem nevezhető magatartása miatt – Magyarország is.

Mindezek után fennáll annak az esélye, hogy egy román – vagy esetünkben egy asszimiláns szász, aki nemzetiségeként a románt tünteti fel – parancsol majd a világ legerősebb haderejének, és ő – esetleg nem függetlenül Bukarest érdekeitől – dönti el, a világ mely pontján és mikor avatkozzon be? Ettől azért nem kell tartani – már csak azért sem, mert a NATO főtitkári tisztsége nem jár ilyen jogkörökkel, inkább szimbolikus jelentőségű, a fegyveres erők fölötti polgári politikai ellenőrzés jelképe.

A katonai szövetség ügyeiben annak legerősebb tagja, az Egyesült Államok határozza meg a stratégiát és mondja ki a végső szót – nem hiába nem erőltette eddig, hogy amerikai legyen a NATO főtitkára. Az viszont hagyomány, hogy a NATO európai erőinek sokcsillagos amerikai tábornok legyen a parancsnoka, vagyis a „szakmai” és stratégiai ügyekben Washington nem bízza másra a komoly döntéseket. A NATO főtitkára így rendszerint egy olyan személy, aki ugyan korábban közismert politikus volt hazájában és a nemzetközi színtéren is, de feladatai jórészt protokollárisak, és zömmel abban merülnek ki, hogy konszenzusos döntések érdekében tárgyaljon a tagállami vezetőkkel, és saját ötletként adja elő az aktuális amerikai álláspontot a fontos ügyekben. Tény, hogy ez utóbbi téren a románok az elmúlt másfél-két évtizedben kiválóan teljesítettek, így Iohannis ebből a szempontból kiválóan alkalmas lenne a feladatra.

Az is tény ugyanakkor, hogy a tisztség mégsem teljesen elhanyagolható jelentőségű. Betöltőjének személye jelzi, hogy országa milyen jelentőséggel bír a szövetség fő politikai és stratégiai célkitűzései szempontjából. Emellett presztízs szempontjából is fontos. Oroszország megerősödése, majd az Ukrajna elleni nyílt orosz agresszió felértékelte a NATO kelet-európai tagállamainak jelentőségét. Ez már abban is kiütközött, hogy ha Románia főtitkári tisztséget nem is kapott, Mircea Geoană személyében egy főtitkár-helyettest adhatott.

Románia fontosságát az adja, hogy geopolitikai szempontból ütközőállam, a Kelet és a Nyugat közötti törésvonalon fekszik. A román politikum és társadalom oroszellenessége közismert, mint ahogy az is, hogy Bukarest többé vagy kevésbé nyíltan be akarja kebelezni Moldovát, ami még tovább tolná keleti irányba a NATO határát. Egy kelet- vagy közép-európai, sőt román főtitkár mindennek fényében nem is lenne annyira elrugaszkodott ötlet. Nem véletlen, hogy korábban sokan Kaja Kallas észt miniszterelnököt emlegették esélyes jelöltként, mivel az észtek is jelentős tapasztalattal rendelkeznek az oroszokkal kapcsolatosan, a kelleténél jobban ismerik az orosz politikát és birodalmi aspirációkat. Románia viszont nagyobb és ehhez mérten komolyabb szerepet vállal az ukrajnai háborúra adott NATO-reakciókban.

Egyelőre persze nem úgy tűnik, hogy Iohannisnak áll a zászló, hiszen Mark Rutte sokkal befolyásosabb támogatókat tudhat maga mögött, de azzal, hogy bejelentkezett, és több közép-európai tagállamot is maga mellett tudhat, jelezte, hogy a térség nagyobb beleszólást kér az ügyekbe. Ha pedig mégsem sikerül megszerezni a főtitkári posztot, akár más, uniós intézmény vezetői tisztségével is „vigasztalódhat”, hogy ezzel engeszteljék ki a keleti tagállamokat.

Ugyanakkor Rutte megválasztása sem biztos, hiszen ahhoz kompromisszumra lenne szükség, márpedig Magyarország jelezte: számára elfogadhatatlan a holland politikus, aki volt annyira pökhendi és nagyképű, hogy Magyarország térdre kényszerítésének szükségességéről beszélt. Ennek nyomán ő is úgy járhat, mint Manfred Weber, aki olyan hévvel rontott neki Magyarországnak, hogy végül jókorát koppant, majd visszapattant, és a magyar támogatás híján búcsút mondhatott az Európai Bizottság elnöki tisztségéről szőtt álmainak. (Arról nem is beszélve, hogy Rutte vezetése alatt Hollandia nemigen jeleskedett azon előírás teljesítésében, miszerint a tagállamoknak a GDP-jük legalább 2 százalékát védelmi kiadásokra kell költeniük).

Magyarország így ismét alkupozícióban van, és megkérheti a támogatás árát. A Iohannis melletti esetleges kiállást a magyar regionális stratégia indokolhatja. A magyar kormány szemmel láthatóan régóta szövetségeseket keres azon politikája számára, amely révén a közép- és kelet-európai régió országai jelentős magyar szerepvállalás mellett közösen fellépve, akár formálissá is tett együttműködési rendszerben képviselik a térség érdekeit. Ezt a célt szolgálná a V4 is, nem véletlen, hogy befolyásos nyugati kancelláriák minden eszközzel igyekeznek szétverni, vagy legalább csökkenteni az érdekérvényesítési képességét.

Románia ugyan másfajta együttműködési formákban, a térségben legbefolyásosabb hatalmak kritikátlan kiszolgálásában látja a nemzeti érdekei érvényesítésének útját – a magyarokkal való szövetség eleve gyanús lenne –, azonban ebben a kérdésben közösnek tűnnek az érdekek. Nevezetesen: hogy régiónk valamely befolyásos tisztség megszerzése révén megkapja a neki járó elismerést, és nagyobb beleszólása lehessen azon nemzetközi szervezetek működésébe, amelyekben tagok vagyunk.

Persze éppen Iohannis mögé magyarként nem lenne könnyű beállni. Hiszen államfői minőségében szügyig beleállt a magyarellenes uszítókampányba, amikor azzal vádolta meg a szociáldemokratákat, hogy el akarják adni Erdélyt a magyaroknak – amivel értelemszerűen azt is sugallta, hogy a magyaroknak Erdélyre fáj a foguk. Tőkés László forradalmi szerepéért kapott kitüntetésének indokolatlan, légből kapott vádaskodásoknak hitelt adva történő visszavonása sem a magyar-román kapcsolatok javításának irányába mutatott. Vagyis nem lenne könnyű lenyelni a békát, de akár még jól is elsülhet az ügy.

Ha ugyanis tényleg sikerülne valamilyen tisztséget megcsípnie – ha nem is a NATO-főtitkárit, de valamely fontosabb EU-s posztot –, ráadásul magyar támogatással, az akár hozzájárulhatna a magyar–román viszony legalább kismértékű javulásához is. Persze a hála nem politikai kategória, főleg Iohannis, illetve Bukarest részéről, főleg magyar ügyekben nehéz is elhinni, hogy hajlandó lenne a magyaroknak tett gesztusokkal honorálni az esetleges segítséget.

Mégis, az sohasem árt, ha olyan helyzet áll elő, amikor egy fontos ügyben nyújtott magyar támogatás nyomán azt mondhatjuk: Románia jön nekünk eggyel.