Mindez most annak kapcsán vált aktuálissá, hogy a kormány éppen az idei költségvetés kidolgozásával küszködik – ami már eleve nevetséges így február közepén, pandémia ide vagy oda –, és fölmerült, hogy a különféle közalkalmazotti pótlékok jelentős terhet jelentenek az államkassza számára, így nem ártana megnyirbálni őket. Illetve ami teljesen indokolatlan, azt el is kellene törölni.

Itt most természetesen nem arról van szó, hogy bárki sajnálná az orvosoktól azt a pótlékot, amelyet az éjszakai vagy jóval több mint nyolcórás ügyeletekért kapnak, a pedagógusoktól a pluszórákért járó pénzt, vagy azt az összeget, ami azért jár, ha egy közalkalmazott túlórázni, pláne hétvégi munkára kényszerül. Hanem a már a nyitányban is említett, akár már arcátlannak is nevezhető jogcímeken kifizetett összegekről. Amelyeket ráadásul közpénzből folyósítanak.

Hiszen mégis mitől lenne károsabb az irodai környezet egy közalkalmazottra, mint egy magánvállalkozás munkatársára, aki ugyanúgy legalább napi nyolc órát tölt el a számítógép előtt? Miért jár többletpénz annak, aki valamely állami intézmény képviseletében külföldi partnerek előtt reprezentálja az illető hatóságot csak azért, mert más nemzetiségű személyekkel kerül kapcsolatba? Vajon ki és miért gondolja, hogy ha valaki 15 százalékos pótlékot kap azért, mert bizalmas információkkal kerül kapcsolatba, azokat nem fecsegi ki egy pohár sör mellett, vagy pláne akkor, ha mondjuk – ad abszurdum – egy külföldi hatalom képviselője legalább kétszer akkora összeget ajánl érte?

Talán nem járunk messze a valóságtól, ha mindennek a hátterében bizonyos politikai okokat vélünk felfedezni. Sok esetben arról van szó, hogy az aktuális országos, illetve megyei és települési hatalom a saját szimpatizánsaival, támogatóival tölti be a különböző közalkalmazotti tisztségeket – legyen az egy egyszerű titkárnői vagy akár osztályvezetői állás. Ez többek között a hűséges vidéki párttagokra és családtagjaikra vonatkozik, de adott esetben a választási kampány finanszírozását is honorálhatják közalkalmazotti tisztséggel valamely hivatalban. Mivel azonban a közalkalmazotti bérek – főleg az alacsonyabb szinteken – nem feltétlenül verdesik az eget, kitalálták a mindenféle, gyakran valóban nevetséges, sőt pofátlan pótlékok intézményét, amelyekkel, ha elég sok van belőlük, már egész széppé lehet varázsolni a hónap végén a bankszámlán megjelenő fizetés összegét. Így mindenki jól jár – főleg, ha esetleg valóban létezik az a gyakorlat, amely értelmében a politikai hátszéllel kapott közalkalmazotti tisztségért járó fizetés egy szerény hányadát illik visszacsorgatni a pártkasszába.

Emellett az elmúlt években számos kormány próbálta a különféle pótlékok által biztosítani a maga számára a népes közalkalmazotti szféra – és még népesebb családjuk – lojalitását és szimpátiáját, ami adott esetekben a szavazásokon leadott voksokban vagy egyéb, számukra kedvező intézkedésben nyilvánult meg. Hasonló a helyzet a bírák és ügyészek, illetve egyéb kategóriák luxusnyugdíjával is, amelyet egyes kormányok azért vezettek be, hogy szavatolják a bírói és ügyészi testület jóindulatát.

Vélhetően ennek tudható be, hogy még a jelenlegi, a pandémia miatt előállt gazdasági válság idején is csak ódzkodva, félszájjal beszélnek a kormány illetékesei az aberrált pótlékok megszüntetéséről. Pedig ez egy rendkívül kártékony és álságos rendszer, hiszen nem a valós teljesítményt bátorítja és honorálja. Egy decens alapfizetést biztosító, a szakmai felkészültséget és teljesítményt díjazó, kiszámítható közalkalmazotti életpályamodell eleve fölöslegessé tenné az ilyen stikliket.

Ám nagy kérdés, be meri-e vállalni a kormány, hogy – költségvetési hiány ide vagy oda – hosszú távon magára haragítsa a közalkalmazottak népes seregét. Meg persze az is fölvetődik, mit szólnának hozzá például az alkotmánybírák, ha megkísérelnék megnyirbálni a stresszes munkahely és az idegi kimerültség miatt nekik járó pótlékot, amelyből mindjárt kettő is létezik. Hiszen a saját speciális nyugdíjuk eltörlését, illetve megadóztatását már néhányszor alkotmányellenessé nyilvánították.