Így volt ez a múlt héten is, amikor a város román többségű vezetői által hivatalos „városünneppé” nyilvánított napon, Nagyvárad 1919-es román megszállásának április 20-i évfordulóján mondott beszédet, amelyben arról tett említést, hogy nem csupán a város akkoriban elenyésző számú román lakossága fogadta éljenezve a bevonuló idegen hadsereget, hanem a magyarok is. Ami még a legnagyobb engedékenységgel sem nevezhető egyébnek történelemhamisításnál.

Ez persze román berkekben sohasem számított ritkának, különösen Erdély megszerzése kapcsán. Ám Nagyvárad vonatkozásában a helyi román illetékesek néhány évvel ezelőtt mégiscsak érezték, hogy egy, 1919 áprilisában 93 százalékban magyar többségű város esetében valamivel mégiscsak meg kell indokolni, miért kell „felszabadítónak” tekinteni a román hadsereget.

Ezért kitalálták, hogy a Traian Moşoiu tábornok vezette román csapatok Kun Béla kommunistáinak uralma alól szabadították fel a várost. Amivel csak annyi a gond, hogy egyszerűen nem igaz. A rossz emlékű Tanácsköztársaság egyre népszerűtlenebbé váló váradi képviselői ugyanis már napokkal korábban elszeleltek a városból, ahol visszavette a hatalmat a legitim magyar közigazgatás, Rimler Károly polgármesterrel az élen.

És igaz ugyan, hogy a kommunisták visszatérésétől tartva maga Rimler kérte fel a románokat, hogy vonuljanak be a városba, de ezt egyetlen pillanatig sem azért tette, mert szerette volna, ha örökre ott maradnak.

Hanem azért, mert a Tanácsköztársaság terroruralmának felszámolásával az antant által megbízott román hadseregben látta a biztosítékát annak, hogy a vörösök tényleg nem térnek vissza. Vagyis enyhén szólva is retorikai túlzás a bevonuló románokat lelkesen üdvözlő helyi magyarokról beszélni, mint ahogy a románok „felszabadítóként” való emlegetése sem helyénvaló. Főleg úgy, hogy rögvest be is jelentették: a város megszállásával úgy tekintik, hogy az Románia birtokába került.

Mindezt sokszor, sokan leírták, leírtuk már, ezeken a hasábokon is. Ami miatt mégis fontos ismét megemlíteni, az, hogy most a még mindig mintegy 50 ezer magyar számára otthonul szolgáló városban Románia miniszterelnöke szájából hangzottak el az említett sületlenségek.

Az egyértelműen kijelenthető, hogy Ciucă azért állt elő a valósággal köszönőviszonyban sem álló kijelentéssel, hogy legitimálja a román megszállást, amely aztán az első világháborúban győztes nagyhatalmak jóvoltából permanens román uralommá vált a város fölött.

Ugyanakkor a kijelentésnek magyar szempontból létezhet egy valamivel jóindulatúbb megközelítése is. Az ugyanis akár úgy is értékelhető, hogy a román kormányfő közös pontokat keresett a magyar és a román közösség között, megpróbálva ezzel azon elemekre helyezni a hangsúlyt, amelyek összekötik a két népet, azok helyett, amelyek elválasztják őket. Utóbbi alapvetően dicséretes gesztus lenne.

Mind Magyarország és Románia, mind az erdélyi és partiumi magyar közösség szempontjából fontos, hogy javuljon a magyar–román viszony. Valóban lényeges volna, hogy a két, egymás tőszomszédságában, jelentős részben ugyanazon a területen élő nemzet között fölfedezzük a közös pontokat, amelyek előmozdíthatják az együttműködést, a közös célok megtalálását és megvalósítását, ami akár a történelmi megbékélés előszobája is lehetne.

És akár oda is elvezethetne, hogy a mindenkori bukaresti illetékesek belássák: a magyar–román feszültség enyhítését éppen az akadályozza, ha nemzetbiztonsági kockázatként tekintenek a magyarokra. Míg ha az ország sikerességéhez nélkülözhetetlen erőforrásként értékelik őket, és szavatolják a nekik járó egyéni és kollektív kisebbségi jogokat, az – különösen a jelenlegi, háborús környezet fényében – segíthet a válságok leküzdésében.

Ennek elérésére azonban nem biztos, hogy a bornírt történelemhamisítás a legjobb eszköz.