A híveknek a mindenkit otthonába kényszerítő világjárvány miatt nem adatik meg, hogy idén személyesen vegyenek részt az egyházi szertartásokon, így a televíziók előtt ülve, vagy interneten közvetített szertartások keretében szenteltethetik meg az ételeket. De nem csupán a katolikus, hanem a református egyház hívei számára is szokatlan „újítást” hoz az idei „koronahúsvét”: a vasárnapi, televízióban közvetített istentiszteletet követően arra kérik a híveket, hogy otthonukban vegyék magukhoz az úrvacsorát úgy, hogy lehetőleg a családfő töri meg és osztja szét a kenyeret. Ez nem csupán a rítusban idézi az ókeresztény gyakorlatot, hanem abban is, hogy otthonunkban kell meghúznunk magunkat a ránk leselkedő külső veszély elől.

Ami ezúttal nem a politikai hatalom, hanem egy vallástól függetlenül mindenkit egyformán, mondhatni ökumenikusan fenyegető új vírus. Amellyel szemben egyelőre jóformán ugyanolyan tehetetlenek vagyunk, mint az egykori őskeresztények a rájuk katonai erővel vadászó római hatóságokkal szemben. Lehet, hogy közhelyesen hangzik, de az ünnepi időszak és a külső veszély most közös erővel kényszerít arra, hogy otthonunkba visszavonulva gondolkodjunk el azon, mit és hogyan tettünk, mit ronthattunk el eddig, és hogyan lehetne közös erővel jobbá tenni életünket, környezetünket. A járvány árnyékában ünnepelt húsvét vélhetően minden józanul gondolkodó embert néminemű magába fordulásra késztet – még a jelen sorok szerzőjéhez hasonló antiateista nem hívőket is (a briliáns meghatározásért minden érdem volt főszerkesztőnket, Bakk Miklós politológust illeti).

Ugyanakkor nem ott élnénk, ahol, és nem olyan körülmények között, amilyenek már mindenki számára ismerősek, ha súlyosbító körülményként ebben az időszakban nem kellene még azzal is megbirkóznunk, hogy egyes hatóságok újabb támadást indítottak a magyar egyházi vagyon, implicite a magyar közösség ellen. A nagyváradi önkormányzat éppen a nyugati kereszténység húsvétjára való felkészülés időszakában kezdte meg elbontani a premontrei rend elbitorolt ingatlanegyüttesének udvarán álló egyik épületsort, hogy parkolóházat építsen a helyére. Talán véletlen egybeesés, talán cinikus számítás, de a járvány miatti kijárási korlátozások közepette ezt zavartalanul teheti, hiszen még tiltakozó megmozdulást sem lehet szervezni ellene.

Teszi ezt annak ellenére, hogy az ingatlan per tárgyát képezi, mivel a két világháború között egy, a világra szóló gazemberen kívül más epitethon ornansszal nem illethető román politikus, Onisifor Ghibu egyszerűen ellopta: arra hivatkozva, hogy a premontrei gimnázium építését a magyar állam is támogatta, azt hazudta, hogy az ingatlan a magyar állam tulajdonát képezte, és így a trianoni diktátum után román állami tulajdonba kell kerülnie, a telekkönyvben egyszerűen átíratta a tulajdonos nevét.

Pedig ezen analógia alapján minden ortodox templomnak, amelynek építését a román állami vagy önkormányzati hatóságok a magyar adófizetők pénzéből is támogatták, román állami vagy önkormányzati tulajdonban kellene lennie. Persze nincsenek, az ortodox egyház saját tulajdonát képezik, a román állam ugyanis az államegyházként üzemelő ortodoxokat nem zaklatja, csupán a magyar történelmi egyházakat – hiszen jelenlétük, ingatlanaik egyrészt a magyar múltra és jelenre utalnak, közösségmegtartó és -építő erejük pedig a magyar jövő biztosítéka lehet.

De most ne csak a ránk leselkedő külső veszélyekkel és támadásokkal foglalkozzunk. Hiszen a húsvét alapvetően a megújulás, a feltámadás ünnepe. Márpedig az elmúlt évszázadokban kevés olyan időszak volt, amikor az emberiség egészének nagyobb szüksége lett volna arra, hogy egy fenyegető, tíz- és százezrek életét követelő megpróbáltatás végre véget érjen, és utána új tapasztalatokkal felvértezve folytathassuk korábbi életünket.

Persze a szükséges következtetések levonásával, némi korrekcióval, nagyobb odafigyeléssel a környezetünkre is – de nem önjelölt világmegváltó fantaszták agymenései, hanem a józan ész alapján.
Hogy hasonló szörnyűség még egyszer ne történhessen meg. Pláne emberi mulasztás vagy hiba miatt.