Nem csillapította az ügyeletes magyargyűlölők vérszomját, hogy a tervezetet két hétre jegelték, sőt ugyanott folytatták, ahol abbahagyták. A vita során ismét csak előkerültek a román önviktimizáció hagymázas mítoszai a magyar szabadságharc idején lemészárolt negyvenezer románról.

Amilyen gesztusértékű lett volna, ha megszavazzák a jogszabályt, ugyanolyan gesztusértékű, hogy a román többség – tisztelet a kevés kivételnek – gyakorlatilag gondolkodás nélkül mondott nemet egy olyan kezdeményezésre, amely hozzájárult volna ahhoz, hogy a magyar közösség jól érezze magát a szülőföldjén. Ezzel pedig közvetve a Bukarest által gerjesztett etnikai ellentétek enyhítéséhez is.

A voksolás eredménye és a vita során elhangzott magyarellenes megnyilvánulások ugyanis egyenes következményei Klaus Iohannis államfő április végi kirohanásának, amely során azzal vádolta meg a szociáldemokratákat, hogy ki akarják árusítani Erdélyt a magyaroknak – ami azt a magyarokkal szembeni vádat is magában foglalja, hogy ők viszont rá akarják tenni a kezüket Erdélyre. Ezzel – idomulva a korábban általa elnökölt, jelenleg kisebbségben kormányzó liberálisok magyarellenes politikájához – megadta a kilövési engedélyt a magyarokra, és versenyt gerjesztett a kormányoldal és az ellenzék között, melyik nagyobb román hazafi. Amit Romániában manapság is abban mérnek, ki uszít jobban a magyarok ellen, ki kezdeményez több olyan jogszabályt, amely korlátozza az őshonos magyar közösség jogait.

Most egyébként úgy tűnik, Iohannis mintha már kezdené bánni, hogy hallgatott azon tanácsadóira, akiknek javaslatai nyomán a PNL után ő is teljesen „rareşbogdanizálódott”, és most mintha visszatáncolna. Erre utalhat, hogy alkotmányossági normakontrollt kért az alkotmánybíróságtól azon törvénnyel kapcsolatban, amely hivatalos román ünneppé nyilvánítaná a trianoni diktátum aláírásának évfordulóját.

Bár előfordulhat, ez csupán annak tudható be, hogy a javaslat a pártja legfőbb riválisának számító PSD-é, nehéz nem arra gondolni, hogy a Bukarest által mindig igazodási pontnak tekintett nyugati kancelláriák állhatnak a háttérben. Nem elképzelhetetlen ugyanis, hogy miután magyarellenes uszítása nyomán a vele addig szimpatizáló, mértékadónak számító német nyelvű sajtó legnevesebb képviselői egyöntetűen bírálták, a hír eljutott Berlinbe, Brüsszelbe és természetesen Washingtonba is, és az ottani illetékesek némi dorgálásban részesítették eddig mértéktartónak gondolt hűséges bukaresti emberüket.

Aki ennek nyomán már nem szívesen vállalná annak az ódiumát, hogy csak úgy kihirdessen egy ilyen, nyilvánvalóan Magyarország és a magyar nemzet provokálását célzó, csakis konfliktusgerjesztésre alkalmas törvényt, ezért áttolta a felelősséget az alkotmánybírákra. Ha ők elkaszálják a törvényt, akkor rá lehet fogni a PSD-re, hogy ismét csak fölöslegesen szította a kedélyeket. Ha viszont átengedik, akkor ő moshatja a kezeit.

Akárhogy is történt, a magyarellenesség félig már amúgy is kiszivárgott szellemét ő szabadította ki teljes mértékben a palackból, így most a politikum, egyes soviniszta történészek és publicisták, valamint a titkosszolgálatok által működtetett „független” elemzőközpontok – már csak a trianoni diktátum centenáriuma ürügyével is – szakmányban ontják a magyarellenes hangulatkeltésre alkalmas uszító és félrevezető nyilatkozatokat, propagandacikkeket. A jelek szerint a román illetékesek jelentős része pszichózisként éli meg a magyarokhoz való viszonyt, nagy Erdély-féltésükben továbbra sem képesek feldolgozni, hogy még mindig nem sikerült felszámolniuk közösségünket, és lejáratniuk, meggyengíteniük Magyarországot.

A helyzet paradoxona az, hogy éppen akkor dúl a hisztérikus magyarellenesség, amikor Orbán Viktor magyar kormányfő a trianoni diktátum centenáriumán elmondott beszédében ismét baráti jobbot nyújtott a románoknak, felajánlva nekik, hogy csatlakozzanak a közép-európai nemzetek érdekérvényesítő együttműködéséhez. A jelek szerint azonban Bukarest továbbra sem az egyenlő felek közötti békejobbot, hanem a megadást jelző feltartott kezet akarja látni magyar részről.

Márpedig olyan körülmények között, amikor a románok azok, akik nemet mondanak a régió országai közötti együttműködésre, meglehetősen nevetségesen hangzanak azok a bukaresti vádak, hogy a békétlenséget a magyarok szítják.