Kétszerkettő

Ez három. Miután végzett, valamilyen szürke porral még le is szórta. Ettől aztán olyan lett az a városrész, mintha az Etna füstölögne a főtéren. Parkoló autó, fa, fű és egyáltalán minden, ami a tapintatos útmunkás szekere elé került, egybeolvadt az aszfalttal. Ez négy – a lakosoknak itt telt be a lap. Egyébként ők rég elveszítették a fonalat, nem tudják, milyen jelet tegyenek a számításban szereplő összegek közé. A legjobban talán a kérdőjel mutatna ott! Pár napra rá komoly lyukak jelentek meg a szóban forgó útszakaszon.

Ez lenne az öt, de ki számolja már! Tovább is van, mondom még. Az önkormányzat nem fizet, sőt újracsináltatja a munkát. Út nincs, pénz nincs, az anyag kárba veszett. A szorzás végére vajon ki milyen eredményt írna? Abból az energiából és befektetésből, amelyből egy utat többször újítanak fel hanyagul, hányat lehetne rendbe tenni egyszer rendesen? Nem elszigetelt a jelenség, hiszen már volt hasonló a városban, a szomszédban, az országban is többször. Kétszer olyan lassan és olyan rosszul dolgozni nagyobb divat, mint egyszer pontosan, szépen.

Még a tél sem jött el, és már rosszak az új utak. El sem merem képzelni, milyenek lesznek, amikor végigmegy rajtuk a rőt szakállú mínusz húsz és a jó öreg olvadás. Nagy úr a fagy! Az ember azért dolgozik egész nyáron, hogy a telet átvészelje valahogy. Van, akinek ez nem sikerül. Ilyenek az új aszfaltrétegek, a köztéri padokon alvók és frissen végzett egyetemisták hosszú távú elképzelései. Nem embernek kedvező világ ez a mai, sokkal inkább a számok és a statisztikák érzik jól magukat benne. Tervekkel telik a padlás, a pince pedig egyre üresebb.

De jó volna számnak lenni! Nemcsak azért, mert a hatos mindig hatos marad, illetve csak akkor lesz kilences, ha fejre áll, hanem mert akkor tudnánk, hol a helyünk. Kétszer olyan rosszul élünk, mint négy éve – mondja a pesszimista, de kétszer olyan jól, mint két év múlva fogunk – válaszol az optimista. A bizonytalanság és a reményvesztettség a legjobb barátunk. Vajon mikor lesz tele azoknak a zsebe, akik a mi zsírunkon híznak, és engednek minket is a moslékosvályú közelébe? Legalább a szaga hadd csapja meg az orrunkat!