2011. január 26., 10:092011. január 26., 10:09
Bármennyire felhorkannak most a templomajtók, bizony mindennaposnak számít kötőszóként bazmegelni, akkor is, ha különösebben senkire nem haragszunk, és szitokszavak nélkül bizony elég nehéz kifejezésre juttatnunk, milyen eltorzult, erkölcstelen világban vagyunk kénytelenek élni mindennapjainkat.
A gömöri példától felbuzdulva lehet, nem ártana itthon is szétnézni a készletben, vagy legalább utánajárni, ki volt az első pihent agyú, aki haragosától azt kérdezte: a belednek talicskát hoztál-e? S ha elindulna egy ilyen lavina, felállíthatnánk egy nemzetközi szitok- és káromkodásbizottságot, mely eldöntené, melyek kerülhetnének be mondjuk egy turistakönyvbe annál a fejezetnél, hogy mit mondjunk, ha megtámadnak a kéregetők az állomáson.
Egyes elemzők szerint köszönettel is tartozhatunk a káromkodásnak, mert valószínű akkor kezdett el az ember trágár szavakat használni, amikor már megunta haragját bunkósbottal kifejezni. S hogy ezt a büszkeséget tetézzem, a Guinness-rekordként is emlegetett leghosszabb káromkodás bizony a magyar nyelvből származik, több mint hatszáz szóból áll és a 17. századból való. Ezt újraolvasva inkább egy jósnő átkaira hasonlít, talán azért, mert nincsenek benne mai értelemben vett csúnya szavak, sőt a különböző testrészekkel való közösülés kívánsága is kimaradt belőle. Ettől függetlenül úgy tűnik, híven őrizzük hagyományainkat, ami rendben is van addig, amíg nem jutunk odáig, hogy mondanivalónkban elvétve akad egy-egy szókapcsolat is két káromkodás között. Az Angyalbőrben című magyar filmsorozat egyik legendás káromkodása azért utat mutathat az intelligens trágárkodásra: „Hogy az a Balatonberényben napvilágot látott, sikoltozásokba öltöztetett, ködmönbe bújtatott, rézhasú, nagy fejű, szultán udvarát megjárt, csőszkunyhóban elrejtett, pikkelypáncélt hordó, fafogú rézfűrésszel megsebzett, bronztérdű, repedt sarkú, büdös szájú, ritka fogú, csempeszobában felneveltetett, mocskos, tetves, rabló Mari néni!”
Példás, dicséretes reakciók egész sorát váltotta ki a napokban Bukarestben történt sajnálatos incidens, amelynek során egy fiatal rasszista indíttatásból rátámadt egy bangladesi ételfutárra.
Olyan az ukrajnai rendezés ügye, mint egy hullámvasút: egyszer a Donald Trump által szorgalmazott béke lehetősége repít a magasba, máskor a tűzszüneti megállapodás látszólagos esélytelensége taszítja mélybe a világot.
Egyszerre szimbolikus és ironikus, hogy a rendszerváltás Romániájának meghatározó alakja, Ion Iliescu még halálában is, 36 évvel az 1989-es események és 21 évvel a politika első vonalából való kikerülése után még mindig releváns tényező.
Elöljáróban szögezzük le: az emberek többsége a jövedelme mértékétől függetlenül általában elégedetlen annak összegével, a méltányos nyugdíjhoz való jog pedig mindenkit megillet.
Elöljáróban be kell vallanom, megnyugvással tölt el, hogy – enyhén szólva – gyér érdeklődés övezte az „új messiás” (igen, így kisbetűvel) erdélyi útját.
Magyar politikus ritkán használ olyan méltató szavakat egy román vezető kapcsán, mint amilyeneket Orbán Viktor miniszterelnök mondott román kollégájáról, Ilie Bolojanról Tusványoson – jó is lenne, ha mindez egy szoros együttműködés kezdetét jelentené.
Kevesebb mint kilenc hónap választ el bennünket a jövő évi magyarországi választásoktól, és mint ahogy az anyaországi társadalomnak, úgy a külhoni, erdélyi magyaroknak sem mindegy, mi lesz a megmérettetés kimenetele.
Ahogy az várható volt, a megszorító intézkedések miatt egyre durvábbak a viták a PSD és a PNL között, a PSD pedig olyan beleéléssel játssza az ellenzéki párt szerepét, hogy a végén még tényleg elhisszük: hajlandó felrobbantani a koalíciót.
Trump végül mégis a háborút választja a béke helyett? – tették fel sokan a kérdést azt követően, hogy az amerikai elnök bejelentette: növelik az ukrajnai fegyverszállításokat, és 50 napos ultimátumot adott Putyinnak az ukrajnai háború befejezésére.
Ellopták a magyarok Erdélyt, egész Románia élőben nézte, csak épp nem látta, mert a székely furfang fél órára lekapcsolta a villanyt.