Az erdélyi magyar közösségnek jócskán volt ideje hozzászokni az effajta mozzanatokhoz, így már-már immunissá vált arra, hogy úton-útfélen szemet szúrnak a kétnyelvű feliratok. Az elmúlt évtizedekben ugyanis számtalanszor megesett és manapság is sűrűn megtörténik, hogy ha már kiradírozni nem lehet, akkor festékszóróval beszórják, olvashatatlanná teszik a magyar szöveget.

Hasonló „akciók” nemcsak a román szélsőségesek által úgynevezettnek „becézett” Székelyföldön fordulnak elő. Íme egy friss, sokatmondó történet. Majdhogynem groteszk példája a feliratmázolós jelenségnek, ami a minap történt a többségében magyarok lakta, Kolozs megyei Kalotaszentkirályon, ahol éppen a jólneveltségre biztató tábla magyar feliratát firkálták össze ismeretlenek. A helyi önkormányzat által kihelyezett, a szemetelésről való leszoktatást célzó táblán az olvasható: „Bizonyítsd, hogy jól nevelt vagy! Ne szemetelj!”. A jólneveltség viszont – ami, mint tudjuk, nem etnikum- vagy anyanyelvfüggő – sajnos olyan távol esik az efféle barbár gesztustól, mint Makó Jeruzsálemtől.

Joggal gyanítható: aki nem restell festékszórót venni a kezébe, hogy bepiszkítsa a tisztaság megőrzésére szólító feliratot, az fittyet hány nemcsak a más nyelvet beszélők jogaira, lelki komfortjára, de a természeti környezetre is. Aki bárdolatlanul intoleráns, szándékosan megalázó és sértő gesztust tesz más anyanyelvű polgártársai felé, annak nyilván a környezet védelme sem számít.

Ha úgy vesszük, az egymás mellett élő etnikumok éppúgy egymás „környezetének” számítanak, mint az őket körülvevő hegyek, erdők vagy folyópartok. És ahogy azt is fel kéne ismerni végre-valahára, mennyi minden miatt lenne kívánatos tiszteletben és tisztán tartani a természetet, úgy azt is be kellene látni: igenis respektálni, vagy legalábbis eltűrni kéne egymás anyanyelvét, jogait, ilyen értelemben a lelki komfortját.

Úgy tűnik azonban, Romániában még mindig sokan vannak, akik vagy nem akarják tudomásul venni ezt, vagy pedig közönyösek az iránt, hogy vandál tetteikkel megalázzák-e, bepiszkítják-e, helyrehozhatatlanul rombolják-e akár a természeti környezetet, akár a mellettük, velük élő nemzetiségek közérzetét. Mindez a minimális jóérzés kérdése lenne. Közben meg, látva a hasonló gesztusokat, határozottan rossz érzésünk támad, tehetetlennek érezzük magunkat. Ugyanis az effajta cselekedet azt üzeni: „a környezetem nem számít, csak az, hogy én jól érezzem magam. És ha nekem úgy esik jól, kedvemre beszennyezem”. És innen egyelőre fényévekre van a jóérzés, ami jó érzést szül.