Jelképérték

Nos, mint a héten kiderült, a hatóságoknak további két hétre volt szükségük, hogy beazonosítsák az egyébként nagyváradi illetőségű lányt, annak ellenére, hogy tettéről még videó is készült. Vagyis ha már három hete is késő volt a kézre kerítése, akkor most pláne az – főleg annak fényében, hogy Marosvásárhelyen bezzeg napok alatt azonosították azt az elkövetőt, aki a románok által nemzeti hősnek tartott történelmi alakokat gyalázó feliratokat mázolt egy épület falára. De ne legyünk ennyire negatívak: örülhetünk, hogy a rendőrség végül tényleg végezte a dolgát, és sikerült azonosítani az elkövetőt. A kérdés már csak az, mi lesz a sorsa, milyen büntetést találnak számára megfelelőnek a román hatóságok egy magyar nemzeti jelkép meggyalázásáért. Ez már csak azért is égető dilemma, mert a megyeszékhelyen – ahol azért az ilyen jellegű incidensek nem voltak jellemzőek – valakik lefestették a város névtábláján a magyar feliratot. A közvetlen összefüggés persze nem bizonyítható, de azért egyáltalán nem elképzelhetetlen, hogy a tettes attól kapott vérszemet, hogy úgy tűnt: az ilyen jellegű tettek megúszhatók. (Az már másik kérdés, hogy az RMDSZ szánalmas kampányakcióvá silányította az incidenst, amikor a történteket azzal kommunikálta, hogy a feliratot megtisztító politikusairól küldött szét képeket).

Az RMDSZ most tízezer lejes kártérítést követel a zászlót felgyújtani akaró lánytól, amit az elkövetőnek egy „tolerancia-tanfolyamon” kellene levezekelnie. Hadd éljünk a gyanúperrel, hogy ez azért sem őt, sem más elvetemült magyargyűlölőt nem rettentene el különösebben további hasonló tettektől. Arról nem is beszélve, hogy a hatóságok egyszerű rongálásként kezelik az esetet, holott egyértelmű, hogy etnikai gyűlölködésről, egy etnikum elleni támadásról van szó. Ezért legalább akkora – 42 ezer lejes – kártérítést kellene legombolni róla, amekkorát az eljárásba – amúgy szintén nem függetlenül a politikaitőke-szerzés lehetőségének felismerésétől – belépő EMNP kér.

Az ügy a büntetésen kívül még egy problémát fölvet: az országban élő őshonos, nem román nemzeti közösségek jelképeinek használatát. Jelenleg a román törvények enyhén szólva is korlátozóan állnak hozzá a jelképhasználathoz, a magyar zászlót következetesen egy idegen állam zászlajának tekintik, hiába vallja a magáénak az ország több mint 1,2 millió polgára. Persze a cél éppen az, hogy a száz évvel ezelőtti sajnálatos események nyomán a román állam fennhatósága alá került területeken élő nem román közösségek létét minél inkább eltagadják, ennek eszköze az is, hogy törvényes úton korlátozzák vagy egyenesen tiltják a magyar vagy a székely zászló használatát.

A magyar–román viszony, a romániai magyar közösség helyzete rendezésének az is lényeges eleme lenne, hogy azok, akik nem részei a román nemzetnek, így – néhány, vegyes, esetleg bizonytalan identitású egyénen kívül – nem is érzik magukénak a román nemzeti jelképeket, de nem román nemzetiségűként a román állam adófizetői, és egy őshonos közösség tagjaként továbbra is szülőföldjükön kívánnak maradni, szabadon használhassák jelképeiket. Amíg azonban a román állam képviselői erőből lépnek fel az ilyen helyzetekben, addig esély sincs a viszony rendezésére. A nagyváradi incidens nyomán most a Bihar megyei prefektus az összes olyan intézményt – szállodákat, külföldi tulajdonú gyárakat – elkezdte vegzálni, ahol a román mellett más nemzeti zászlókat is kihelyeztek.

Márpedig amíg a román állam ilyen primitív módon viszonyul az ügyhöz, és jóformán kriminalizálja a kisebbségi nemzeti jelképek használatát, addig igazából csupán bátorítja a magyargyűlölő román polgárokat arra, hogy tettleg is fellépjenek a magyar vagy a székely zászlók ellen. És ezen nemigen változtat semmilyen érzékenyítő tolerancia-tanfolyam.