2009. február 06., 11:252009. február 06., 11:25
Azért is, mert mindvégig úgy éreztem, igaz ügyet képviselnek a román diplomaták. A Kígyók szigete körüli kontinentális talapzat ügye ugyanis a kommunista államosításokkal rokon ügy. Akkor ajándékozta Románia a Szovjetuniónak a Kígyók szigetét, amikor a román kommunisták moszkvai tanácsra a hazai magánvagyont államosították. El tudjuk képzelni, hogyan alakultak az akkori tulajdonviszonyok. Moszkvában eldöntötték, hogy a szigetre katonai lokátorállomást építenek, mert az stratégiailag fontos helyen fekszik, Románia pedig „önként” átadta a területet. Az efféle „önkéntes adományok” némelyikét még a román bíróságok is visszaszolgáltatták az egykori tulajdonosnak a restitúciós folyamat során. A Kígyók szigetének a visszaszolgáltatása azonban most fel sem merülhetett. Ez csak a határok megváltoztatásával lett volna lehetséges. Most az volt a kérdés, hogy a Szovjetunió utódállamaként Ukrajna a sziget birtoklása okán igényt tarthat-e egy olyan tengerfelületre is, amely alatt hatalmas mennyiségű földgázt és kőolajat mutattak ki a szakemberek. Azt kellett megválaszolni tehát, hogy jár-e nekem a kastélypark is, ha a kastélyt már elvettem. No persze, nem lehet szem elől téveszteni a kérdés gazdasági vonatkozásait. Ukrajnának jobban kellett a fekete- tengeri gáz, mint Romániának. Kijev minden év elején kíméletlen harcot vív Oroszországgal a túléléséhez szükséges gáz megszerzéséért. Energetikailag kiszolgáltatott Moszkvának. Románia a fekete-tengeri tartalékok nélkül is majdnem önellátó. Gázfelhasználásának kétharmad részét maga hozza a felszínre. A tengerfenék alatt fekvő gázmezők azonban biztonságot adnak. Leszakítják az országot az orosz pórázról. Csak az a kérdés: érezhetjük-e ezt a majdani gázszámlánkon? Számíthatunk-e arra, hogy az ország valamennyi polgára haszonélvezője lesz a gyarapodásnak? A kormányzat felelőssége, hogy a haszonból ne csak a gyanús körülmények között szerződő cégek részesüljenek.
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy elsőként értesüljön a hírekről!
Azzal vélhetően az ország szinte minden polgára egyetért, hogy az elmúlt évek fedezet nélküli, rekord méretű költségvetési hiányt okozó költekezései miatt vészmegoldásra van szükség – csak éppen ő maga szeretné megúszni a megszorító intézkedéseket.
Bár a nehéz pénzügyi helyzettel küzdő Romániának mihamarabb korrekciókra lenne szüksége, a májusi államfőválasztás után jókora késéssel, egy hónapos konzultációt követően jött létre a négypárti koalíció Bukarestben.
A parajdi katasztrófával kapcsolatban – amely kollektív trauma – némelyek azon töprengtek, hogy inkább ipari, vagy pedig természeti katasztrófáról van-e szó.
Eddig tartott: Donald Trump amerikai elnök második mandátuma kezdete után fél évig tudott kitartani azon elv mellett, hogy igyekszik távol tartani az Egyesült Államokat a világban dúló fegyveres konfliktusokban való részvételtől.
Nem mintha a román kormányokat általában túlzott stabilitással lehetne vádolni, de a jelenleg „építés alatt” álló kabinet kapcsán még inkább kijelenthető: kódolva lesz benne az instabilitás.
A parajdi sóbányát érintő természeti csapásról, még inkább emberi mulasztásról sokan és sokat írtak, írnak és még írni fognak.
Bukarest megpróbál túllépni eddigi, meglehetősen passzív külpolitikáján, és jelentősebb szerepet kíván vállalni Európa keleti és délkeleti részén – erre enged következtetni Nicuşor Dan újdonsült államfő eheti moldovai és ukrajnai látogatása.
A közelmúltban végbement társadalmi-politikai folyamatok ismeretében a lehető legkedvezőtlenebb irányba tartanak Bukarestben a kormányalakításról és a költségvetési hiány csökkentéséről szóló pártközi tárgyalások.
Ha George Simion nem is győzött az elnökválasztáson, azért mégis sokat nyert abból a „kalandból”, hogy ő lett a szélsőjobboldal közös államfőjelöltje.
1916. szeptember 20-án az Erdélybe betörő román hadsereg egyik ágyúlövedéke Vízaknán léket robbantott a hegy oldalában, és a korábban elárasztott sóbányából kitóduló sós víz három 1848-as huszár konzerválódott holttestét is magával sodorta.
Látogatottsági adatok