Holtpont

Percek alatt telnek az órák, csodálkozva nézi ez a magára nem hallgató ember, hogy mindjárt öt óra. Megfordul a játék, most már azért kezd el olvasni, nehogy elaludjon, egy óra múlva kelni kell! Az idő azonban lelassul, két perc alatt le tudna zajlani a százéves háború, hat órakor már az összes elolvasott szó között keresgéli saját gondolatát, ami a kávékészítés műveletén alapszik. Itt elkezdődik az a folyamat, amikor az ember elkezdi szidni magát. Nógatja a lábait, ráncigálja a ruháit. Megnyugtató „mást” hibáztatni a kialakult helyzetért. Közben egyre távolibbnak tűnik a valóság, beköti a cipőjét, utána kifűzi és lehúzza, aztán értetlenül ül, és nézi a lábait. A fejében zümmögő gondolatszálak egyikébe görcsösen belekapaszkodik, folyamatosan járatja annak kerekeit. Ez az elcsípett gondolat éppen arról szól, hogy vajon életveszélyes-e neki ilyen állapotban kimenni az utcára. Szerencsésen elkezd nyúlni a szál, majd belekapaszkodik a „nézz szét az úton”, meg a „ne ülj le a buszon” tekervényekbe. A kinn uralkodó mínusz 10 fok azért helyrezökkenti a lassan zombiként viselkedő embert, aki a bundasapkás, földig érő, paplanhoz hasonlító nejlonkabátot viselő nénit is üdébbnek látja, mint saját magát ebben a percben. Egy ideig elszórakozik azon, hogy nagyon lassan ereszti ki a levegőt a száján, az felszalad a szemüvege alatt, és pár másodpercre behomályosodik. De a természetellenes légzéstől és a folyamatos kancsalítástól émelygést kezd érezni a gyomrában, így hamarosan abbahagyja az éltetni akaró, haldoklást kifejtő játékot, ami nem is baj, mert közben megérkezik a busz. Elhasznált, de legalább melegebb levegő van a buszon, ami befagyott ablakaival olyan tompa nyomást gyakorol még az éber emberek fejére is, hogy az egész jármű egy mozgó gőzfürdőhöz hasonlít, ami kihűlt ugyan, de a langyos, nehéz gőz beszorult. Rohanva száll le az ember a buszról, még öt perc a csípős hidegben, aztán végre az épületben van. Soha nem örült még ennyire annak, hogy az elkövetkező 8 órában a munkahelyén kell ücsörögnie, biztonságban.