2009. október 15., 12:112009. október 15., 12:11
Nemcsak az övék, az enyém is. Tényleg nem várom el, hogy szeressék, amivel éppen a napi betevőt megkeresik, csak ne rühelljék olyannyira, hogy az már fáj. S a végén még nekem legyen bűntudatom, hogy szenvedni kénytelenek. Az utóbbi néhány nap alatt tucatnyian néztek rám kínkeservesen és ecsetelték plasztikusan, mennyire sújtja őket az élet munkavégzés közben.
Például a boltoskisasszony, mert az előttem levő hölgy tanácstalanul válogat, majd hosszasan keresgél a pénztárcájában. Cinkosságot kunyerálva néz rám és mondja, ha tudnám, hogy ő naponta, sőt percenként hány ilyen idegesítő fehérnépet kell eltűrjön. Helló, szólnék rá, én a másik táborba tartozom, én is vásárló vagyok, és én se mindig tudom halálpontosan, mit akarok, s az aprópénz után is szoktam kotorászni.
Más: az ismerősöm teátrálisan kiborul az utcasarkon, hogy ha én tudnám, hogy ő mennyi taknyos orrot törölget, még a ruhájához is odadörgölőznek. Bőgnek ezek a kiscsoportosok, idegesítő, nem beszélve a szülőkről, akik nem képesek megtanítani hároméves gyereküket enni, öltözködni, viselkedni. Zsófi is kiscsoportos, vetném közbe, de minek tetézzem kínjait. Zsófi is sír néha, és ha sír, taknyos. És én olyan nagyon szeretném, ha óvó- és dadanénije ettől nem lenne ideges.
Mert sokkal szebb lenne mindannyiunk élete. Másik ismerősöm arról számol be, hogy képzeljem el, a kórházban fekvő betegnek már jogai vannak. És ő ott dolgozik, és folyton kérdeznek és kérnek, sőt követelőznek, minden bajuk, nyavalyájuk van, és ezt részletesen ecsetelik, pedig kit érdekel. Erre már csak restelkedve sütöm le a szemem, holott tudom én jól, hogy betegen én is nyűgös vagyok, elvárom, hogy rám figyeljenek, ne adj isten még kényeztessenek is.
A szolgáltató telefonos ügyeletese is jól megasszonta érdeklődő ismerősömnek, hogy őt ne fárassza, van neki baja elég, nem érdekli a másé. Kérem alássan, annyi szép hivatás van, tessék csak válogatni. Én is voltam már kedves nővér, pincér, tévés és rádiós. És ha már megunom, hogy hetente faarccal hallgassam politikusok okoskodásait és le is írjam azokat, becsszóra mondom, nem fogok panaszkodni. Inkább odébbállok.
Azzal vélhetően az ország szinte minden polgára egyetért, hogy az elmúlt évek fedezet nélküli, rekord méretű költségvetési hiányt okozó költekezései miatt vészmegoldásra van szükség – csak éppen ő maga szeretné megúszni a megszorító intézkedéseket.
Bár a nehéz pénzügyi helyzettel küzdő Romániának mihamarabb korrekciókra lenne szüksége, a májusi államfőválasztás után jókora késéssel, egy hónapos konzultációt követően jött létre a négypárti koalíció Bukarestben.
A parajdi katasztrófával kapcsolatban – amely kollektív trauma – némelyek azon töprengtek, hogy inkább ipari, vagy pedig természeti katasztrófáról van-e szó.
Eddig tartott: Donald Trump amerikai elnök második mandátuma kezdete után fél évig tudott kitartani azon elv mellett, hogy igyekszik távol tartani az Egyesült Államokat a világban dúló fegyveres konfliktusokban való részvételtől.
Nem mintha a román kormányokat általában túlzott stabilitással lehetne vádolni, de a jelenleg „építés alatt” álló kabinet kapcsán még inkább kijelenthető: kódolva lesz benne az instabilitás.
A parajdi sóbányát érintő természeti csapásról, még inkább emberi mulasztásról sokan és sokat írtak, írnak és még írni fognak.
Bukarest megpróbál túllépni eddigi, meglehetősen passzív külpolitikáján, és jelentősebb szerepet kíván vállalni Európa keleti és délkeleti részén – erre enged következtetni Nicuşor Dan újdonsült államfő eheti moldovai és ukrajnai látogatása.
A közelmúltban végbement társadalmi-politikai folyamatok ismeretében a lehető legkedvezőtlenebb irányba tartanak Bukarestben a kormányalakításról és a költségvetési hiány csökkentéséről szóló pártközi tárgyalások.
Ha George Simion nem is győzött az elnökválasztáson, azért mégis sokat nyert abból a „kalandból”, hogy ő lett a szélsőjobboldal közös államfőjelöltje.
1916. szeptember 20-án az Erdélybe betörő román hadsereg egyik ágyúlövedéke Vízaknán léket robbantott a hegy oldalában, és a korábban elárasztott sóbányából kitóduló sós víz három 1848-as huszár konzerválódott holttestét is magával sodorta.