2010. március 15., 10:152010. március 15., 10:15
Aztán miután megbizonyosodtam róla, hogy igenis, valóban középiskoláskori osztálytársam a küldője, a második gondolatom az lett: ááá, nem lehet igaz, biztos Pali barátom kicsit becsípett, amiatt „hadovál” összevissza nekem. „Igazán?! Na és, hogy történt?” – kérdeztem, mire a gyors válasz így hangzott: „Három és fél kilós fiút szült a menyecském.”
„Hűha, még menyecskéje is van...” – morfondíroztam magamban, és eldöntöttem: nagyon fáradt vagyok, valamit folyamatosan félreértek, hiszen egyidősek vagyunk, honnan neki menyecske, meg unoka!? Meg egyébként is nem olyan régen volt, amikor nagy előszeretettel együtt tekeregtünk Ilus néni románóráiról, és titokban cigarettázgattunk a Micsurin nevű iskolakertben. Illetve az is alig néhány éve történt, amikor Pali a szilenciumteremben a fél osztálynak magyarázta a deriválási képleteket, amiket egyedül csak ő értett az egész osztályból. S az sem történt olyan régen, amikor diákként sorfalat álltunk a tízéves érettségi találkozóra érkező véndiákoknak, és azon kuncogtunk, talán éppen Palival: „milyen öregek” a húszas éveik végén járók.
Hát ezeken morfondíroztam miközben Pali már képet is küldött az új családtagról. Aztán a kisember békés kis arcocskáját szemlélve, visszatértem a jelenbe, és számolni kezdtem. Hogy is van ez? Palinak a fia – ha jól emlékszem – egyidős az én fiammal. Igen, úgy kell lennie, hiszen ezt még a tízéves érettségi találkozónkkor tisztáztuk. Tehát mindkét fiú 27 éves... Aztán eszembe jutott az is, hogy ennyi idős koromban nekem hatéves fiam, Palinak pedig már két gyereke volt.
„Hűha! Ezek szerint a kedves, régi osztálytársam nem csípett be, és nem is beszél összevissza, hiszen a számítások szerint is lehet unokája” – morfondíroztam tovább, miközben már pironkodtam, hogy még nem is gratuláltam Palinak. „Gratulálok!” – írtam gyorsan az üzenetet, nehogy a merengésben megfeledkezzek a legfontosabbról. Aztán miután kimerítettük a „kinek a gyerekei hol, mivel foglalkoznak” témát, áttértünk a „hogy eltelt az idő” kezdetűre, és arra, hogy hamarosan a harmincéves érettségi találkozónkra kell készülődnünk.
Habár a tavaly novemberi államfőválasztás eredményének érvénytelenítése ismét alátámasztotta a mondást, hogy Romániában bármi megtörténhet, sőt annak az ellenkezője is, mégis nagyobb a valószínűsége, hogy május 19-étől új államelnöke lesz az országnak.
Függetlenül attól, hogy valaki kedvelte-e Ferenc pápát, sőt attól is, hogy az ember katolikus vagy protestáns, egy dolog kijelenthető: az egyházfő sokat tett a magyarok – köztük kiemelten az erdélyi magyarok – ügyének ismertebbé tételéért a világban.
Az idei húsvétvasárnap, Krisztus feltámadása másnapján „távozott a mennybe” Ferenc pápa, Szent Péter utódja.
A fene akarta így húsvétra összetiszázni magát, de nehéz szó nélkül elmenni amellett, hogy egyesek épp akkor szeretnék Erdélyt is „elárasztani”, amikor kiderült: a párt EP-képviselői a saját országuk, saját nemzetük ellenében tevékenykednek.
Securitatés nyomozati anyagot, illetve ebből származó politikai per- és büntetés-végrehajtási anyagot lapozok újra.
Maximális fokozatra kapcsolt a romániai államfőválasztás kampánya.
Valljuk be: igazából inkább akkor lepődtünk volna meg, ha a román hatóságok a múlt heti kolozsvári incidens nyomán készségesen beismerik, hogy egy román férfi annak nemzetisége miatt bántalmazott egy magyar fiatalt.
A Magyar értelmező kéziszótár a címben szereplő szösszenet fogalmát így határozza meg: „nagyon rövid vázlat, töredékszerű írói mű”.
Persze sejthető volt, hogy kutya nehéz lesz Ukrajnában nem hogy békét, de akár csak fegyverszünetet teremteni – de csak most látszik igazán, mennyire az. Főleg úgy, hogy Európa gyökeresen más módon szeretné elérni, mint Donald Trump.
Emil Boc sokáig nem tért magához a multikulturalitás reklámarcaként vigyorgó városképét orrba vágó ökölcsapástól, és napokon keresztül azon morfondírozott a hirtelen köré épült szorító sarkában, hogy ezt a telitalálatot hogyan magyarázza ki.