A szavak szintjén hirtelen világosnak, egyértelműnek tűnő, egyszerűen megvalósítható megoldások körvonalazódnak régóta fennálló, akut problémákra. Akár el is hihetné mindezt a naiv szavazópolgár, ha nem lenne tudatában: a valóságban nem közeleg, a hazai viszonyokat elnézve nem is közeleghet a Kánaán. Mindössze újra kampány van.

Ígérni persze sok mindent lehet, és élnek is – sőt elsősorban ígérettel élnek – a politikusok, politikai pártok. Arra azonban, hogy honnan lesz pénz a meglebegtetett megvalósításokra, az infrastruktúra-fejlesztésekre, a nyugdíjemelésre, a szükségállapot és veszélyhelyzet idején az oktatásban dolgozók kockázati pótlékjára, és számtalan, a kampány idején emlegetett kedvezményre, nem tudhatjuk a választ. És nemcsak a szavazópolgár, de talán maga a politikus sem tudhatja.

Mindazonáltal nem lenne jó általánosítani, sem kizárólag rosszhiszeműen, kétkedően közelíteni minden egyes kampányígérethez, hiszen remélhetőleg megvalósul a mostani tervek töredékrésze. Ha azonban őszinték vagyunk magunkhoz, beláthatjuk, a romániai polgár sajnos ahhoz szokott hozzá az elmúlt harminc évben, hogy választások közeledtével erőteljesen húzogatják a mézesmadzagokat az orra előtt. Aztán miután a választott vezetők elkezdenek otthonosan mozogni birodalmukban, ahogy telik-múlik az idő, kiderül: bizony az ígéretekből ilyen vagy olyan, legtöbbször „objektív” okokból (gyakori például: nem sikerült hozzájutni az európai uniós forrásokhoz) nem lesz semmi, vagy ha igen, csak töredékrésze valósul meg a terveknek.

A romániai polgár immár harminc éve tapasztalja, hogy a mindennapi élet gyakorta sáros terepe és a politikusok által tett ígéretek közt sokszor bizony fényévnyi távolság feszül. Azt is átélheti, vajmi kevés bizalma lehet a politikusokban, akik választások lejártával nagyon sok esetben gátlástalanul érzékeltetik: nem tartoznak a közösségnek. És az is érzékelhető, a választott vezetők sokszor arcátlan módon olyan ígéreteket tesznek, amikről józan paraszti ésszel is látható: nem betarthatóak.

Az államfő például az A3-as észak-erdélyi autópálya Maroskece–Radnót-szakaszának avatóján nem kevesebbet mondott, mint azt: Románia meglepetést fog okozni, milyen gyorsan megépíti a hiányzó gyorsforgalmi utakat. Higgyük, ne higgyük? Mindenki szeretné, ha ilyen kellemes meglepetésekben lehetne része, azonban a talán túlságosan is derűlátó ígéretek mellé lehet tenni a kézzelfogható tényeket. Románia 2003-ban döntött arról, hogy megépíti a Borstól Brassóig vezető, 415 kilométeres észak-erdélyi autópályát. A pályaépítést nemzetbiztonsági okokra hivatkozva a kormány kivonta a közbeszerzési törvény hatálya alól, és versenytárgyalás nélkül bízta meg az amerikai Bechtel társaságot a feladat elvégzésével. 2013-ig – amikor szerződést bontott a Bechtellel – csak a Kolozsvár mellett elhaladó 52 kilométeres szakaszt adták át. Jelenleg a pályából mindössze 98 kilométer használható. Ennek fényében az, hogy varázsütésre, gyorsan elkészülnek a hiányzó gyorsforgalmi utak, enyhén szólva is megkérdőjelezhető.

Tudvalevő, a politikus ígér, és mézesmadzagot húzogat, közben meg természetesen arra törekszik, hogy vezető pozícióját megőrizze vagy megszerezze. Hiszen ma is érvényes, amit röpke 2300 évvel ezelőtt írt le Arisztotelész: „a közügyek kezeléséből és a kormányzásból eredő előnyök miatt mindenki örökké vezető állásban akar maradni”.

Nincs ebben semmi új a nap alatt. Mindazonáltal talán annyi elvárható, hogy a kampányígéretek ne szakadjanak el túlságosan a valóságtól, hogy bár nyomokban betartható ígéreteket tartalmazzanak. Ellenkező esetben a vezetők reális koncepció és stratégia nélkül fogják irányítani a közösség dolgait. Ami pedig tovább fokozza a bizalmatlanságot és a káoszt.