Ez a háziorvos-figura régóta kihalt világunkból, de sajnos szintén kiveszőfélben van a gyógyító és páciense közti, személyes szimpátián és bizalmon alapuló emberközi kapcsolat. Maradtak ehelyett a rendelők, a lélekölő sorban állások, sorszámok, gyors vizsgálatok, a szakkifejezések rövidítései, számszerűen sorjázó leletek, lélektelen számítógépes adatbázisok, beutalók. A beteg jobbára puszta „kartotékadat” lett, a háziorvosi intézmény pedig – tisztelet a lelkiismeretes és pácienseikre alaposan odafigyelő gyógyítók kivételeinek – jórészt gépies szolgáltatás. Holott elemi fontosságú ma is a szerepe, hiszen a háziorvosnál indul minden vizsgálat, ő az, akinek a gyógyítók közül a legközelebb kellene állnia az emberekhez, aki követi az állapotukat, aki a leghamarabb észleli, ha baj van, aki segítséget nyújthat a betegségek megelőzésében is. És, tegyük hozzá halkan, aki ideális esetben legalább valamennyire személyesen ismeri pácienseit, így nemcsak a betegséget igyekszik gyógyítani gépiesen, hanem magát a beteget.

Mindehhez hozzáadódik az a probléma is, hogy akárcsak az egészségügy megannyi területén, Romániában a háziorvosi hivatás háza táján is hatalmas hiányjelek éktelenkednek. Évről évre egyre akutabbnak számít a háziorvoshiány, a szakmának nincsen megbecsültsége, ezért a fiatal szakemberek közül nem is választják elegen, az egészségbiztosítási pénztár még mindig nem vezette be a szolgáltatói alapú finanszírozást. És lehet tovább sorolni a gondokat: jelenleg csaknem 700 olyan települést tartanak számon, ahol munkaerő hiányában nem működik a rendelő, ez pedig jóval több, mint 700 falu lakosságát érinti. Az sem újdonság már – hiszen évek óta kongatják a vészharangot –, hogy egyre idősebb a háziorvosok társadalma: mintegy 37 százalékuk 60 év fölötti, utánpótlás nélkül pedig Damoklész kardjaként lebeg a szakma feje felett az elöregedés veszélye. A fiatal orvosok közül kevesen vállalják, választják a hivatást, mert nem éri meg, mert sokkal kifizetődőbb más irányba szakosodni.

Egy szó, mint száz: Romániában az egészségügyi ellátás különböző szintjei még nincsenek megfelelőképpen összehangolva, a háziorvosi szakmát illetően pedig arra lenne szükség, hogy a kulcsfontosságú munkát valóban vonzóvá tegyék a fiatalok számára. Egyre felületesebbé, lélektelenebbé váló világunkban, az pedig egyenesen idealisztikus elvárás lenne az egyszerű állampolgár, potenciális páciens részéről, hogy – azon felül, hogy mindenkinek legyen háziorvosa, akihez forduljon –, a gyógyító empátiával és odafigyeléssel is orvosolja a bajt, hogy ne csak a betegséget akarja meggyógyítani, hanem magát a beteget is.