Mint ismert, az Észak-Olaszországban élő román vendégmunkások egy része a zárlat hírére összepakolt, és azonnal elindult Románia felé. Az eredmény: az ország nyugati határain feltorlódott kocsisorok kígyóznak, mivel a román hatóságok mindent megtesznek annak érdekében, hogy megpróbálják kiszűrni a potenciális fertőzötteket. Azokat pedig, akik a legfertőzöttebb, vörös zónákból érkeznek, automatikusan két hétre karanténba zárják.

Az Olaszországból útra kelők döntése annak fényében különösen visszatetsző, hogy az olasz mellett a romániai hatóságok is folyamatosan kérlelik őket: ne induljanak el, maradjanak ott, ahol vannak. Hiszen ezzel csak tovább terjesztik a járványt – ráadásul úgy, hogy először a közvetlen hozzátartozóikat, különösen a járvány által leginkább veszélyeztetett idős rokonaikat fertőzik meg. Arról nem is beszélve, hogy tényleg nehezen felfogható, mire számítottak, amikor már napokkal ezelőtt Románia is jelentős korlátozó intézkedéseket vezetett be a potenciális fertőzöttek kiszűrése érdekében, és már jó ideje ezrek vannak karanténban. Vagyis külön számíthattak rá, hogy még sanyarúbb sors vár rájuk, mintha olaszországi lakhelyükön maradtak volna, hiszen azokat, akik a kiemelten veszélyes olasz régiókból érkeznek, a határról azonnal kéthetes karanténba szállítják, ahol nem kimondottan ötcsillagos szálláskörülmények és kiszolgálás várják őket. Ráadásul, ha kiderül, hogy fertőzöttek, akkor a romániai egészségügyi rendszer ellátására szorulnak – aminél az olasz még a jelenlegi, iszonyatosan túlterhelt állapotában is jobb minőségű.

Az érintettek hozzáállását ugyanakkor jól jellemzi az, hogy sokak nem voltak hajlandóak elfogadni a szigorú romániai intézkedéseket, és lázadoztak a karantén ellen, így rendőri és csendőri erővel kellett őket jobb belátásra bírni – mintha valamilyen oknál fogva meg lennének győződve arról, hogy rájuk nem vonatkozhat a szigor, és jogukban áll az otthoniakat veszélyeztetni.

A másik kategória a trükközős utas, aki kerülőúton, Bulgárián keresztül próbál hazajutni, azt hazudva, hogy nem Olaszországból vagy más, a járvány által súlyosan érintett övezetből érkezett. Jogosan merül fel a kérdés: mi állhat annak a hátterében, hogy tíz- és százezrek veszik ilyen mértékben semmibe a hivatalos felhívásokat?

Talán nem lövünk túlságosan mellé, ha a fejlemények mögött a félelem mellett a jellegzetes kelet-európai mentalitást véljük fölfedezni, amely nem bízik a hatóságokban, ezért nem fogad szót nekik, sőt mindent megtesz annak érdekében, hogy megkerülhesse az utasítások teljesítését. És erre még büszke is, hiszen amolyan népi hősnek látja magát, aki szembe mert szállni az elnyomó felsőbb hatalom ukázával. Mindez az évszázados történelmi tapasztalat eredménye, az idegen megszállók és a basáskodó helyi kiskirályok visszaéléseinek kivédésére a túlélés érdekében kialakult „reflex”.

Igencsak rossz bizonyítványt állít ki az elmúlt 30 év romániai politikai elitjéről az a tény, hogy ez a mentalitás a rendszerváltás után harminc évvel is ilyen intenzíven él, még azok körében is, akik jórészt a politikusok tehetetlensége, korrupciója és egyéb jellegű visszaélései miatt kerestek külföldön normálisnak nevezhető megélhetést, és hosszú évek, akár évtizedek óta nyugati mentalitású közegben élnek, de a jelek szerint – szintén reflexszerűen – az ottani hatóságokban sem bíznak túlzottan.

Mint látható, sem a politikai elitnek, sem az egészségügyi hatóságoknak nincs semmilyen hitelük és tekintélyük – amin például az új kormányról szóló bizalmi szavazást ellehetetlenítő legújabb, felelőtlen csütörtöki húzás alapján az államfő és a kormányzó liberálisok részéről nincs is nagyon miért csodálkozni. Mindez persze nem menti fel az ön- és közveszélyes módon eljáró polgárokat, de érthetőbbé teszi a magatartásukat.

Ilyen körülmények között pedig igencsak nehéznek, már-már kilátástalannak tűnik a fertőzés elterjedése elleni harc, ha a járványt a választott vezetőkkel és az állami intézményekkel szembeni bizalomhiány, a hatósági intézkedések bojkottálása és a politikusok felelőtlensége is súlyosbítja.