2009. november 16., 11:082009. november 16., 11:08
És való igaz, hiába adott a 2003-as alkotmány négyéves mandátumot a parlamentnek és ötévest az államfőnek, hiába tartották meg már egy évvel ezelőtt a parlamenti választásokat, a mostani elnökválasztás felér egy parlamenti választással is. Hiszen annak függvényében alakulhat jobb- vagy baloldali kabinet, hogy jobb- vagy baloldali államfő költözik a Cotroceni-palotába.
Alighanem tévednénk azonban, ha e különös konjunktúrából arra következtetnénk, hogy magyar szempontból is ugyanez a tét. Annak ugyanis a nullához közelít a valószínűsége, hogy Kelemen Hunor legyen a döntőbíró. Ha pedig a magyar jelöltnek nincs esélye győzni, a szövetség inkább a tavaly szerzett parlamenti mandátumainak a száma alapján kerül a politikai számításokba. Ez pedig azt is jelenti, hogy az erdélyi magyarok teljesen szabadon, a lelkiismeretükre hallgatva voksolhatnak. Lehet, furcsán hangzik ez húsz évvel az egypártrendszer bukása után, mégis különleges az alkalom. Az eddigi országos vagy európai választások ugyanis nem adták meg e szabadságot a kisebbségi közösségnek. Az RMDSZ rendre azoknak a voksait is begyűjtötte, akik mélységesen elégedetlenek voltak a szövetség politikájával, de a közösségük sorsa iránti aggodalom mégis a tulipánra nyomatta velük a pecsétet. Döntésüket nem a meggyőződésük, hanem a magyarság parlamentből való kiszorulásának a félelme diktálta.
Most félelmektől mentesen nézhetünk szét a jelöltek között. A szívünkkel és az eszünkkel is mérlegre tehetjük mindegyiket. Megmérhetjük, van-e közöttük olyan, akitől sorsunk jobbra fordulását remélhetnénk, és megnézhetjük a jelöltek mögött álló pártokat is. Feltehetjük a kérdést: bízunk-e bennük? Tudnunk kell azonban, ha nem találnánk a bizalmunkra érdemes jelöltet, akkor is rossz válasz a távolmaradás. A jelöltek elutasítása a telepecsételt vagy pecsételetlenül urnába dobott szavazólappal is kifejezhető. Vagy akár azzal is, hogy ráírjuk a szavazólapra: nincs kire szavazni.
Azzal vélhetően az ország szinte minden polgára egyetért, hogy az elmúlt évek fedezet nélküli, rekord méretű költségvetési hiányt okozó költekezései miatt vészmegoldásra van szükség – csak éppen ő maga szeretné megúszni a megszorító intézkedéseket.
Bár a nehéz pénzügyi helyzettel küzdő Romániának mihamarabb korrekciókra lenne szüksége, a májusi államfőválasztás után jókora késéssel, egy hónapos konzultációt követően jött létre a négypárti koalíció Bukarestben.
A parajdi katasztrófával kapcsolatban – amely kollektív trauma – némelyek azon töprengtek, hogy inkább ipari, vagy pedig természeti katasztrófáról van-e szó.
Eddig tartott: Donald Trump amerikai elnök második mandátuma kezdete után fél évig tudott kitartani azon elv mellett, hogy igyekszik távol tartani az Egyesült Államokat a világban dúló fegyveres konfliktusokban való részvételtől.
Nem mintha a román kormányokat általában túlzott stabilitással lehetne vádolni, de a jelenleg „építés alatt” álló kabinet kapcsán még inkább kijelenthető: kódolva lesz benne az instabilitás.
A parajdi sóbányát érintő természeti csapásról, még inkább emberi mulasztásról sokan és sokat írtak, írnak és még írni fognak.
Bukarest megpróbál túllépni eddigi, meglehetősen passzív külpolitikáján, és jelentősebb szerepet kíván vállalni Európa keleti és délkeleti részén – erre enged következtetni Nicuşor Dan újdonsült államfő eheti moldovai és ukrajnai látogatása.
A közelmúltban végbement társadalmi-politikai folyamatok ismeretében a lehető legkedvezőtlenebb irányba tartanak Bukarestben a kormányalakításról és a költségvetési hiány csökkentéséről szóló pártközi tárgyalások.
Ha George Simion nem is győzött az elnökválasztáson, azért mégis sokat nyert abból a „kalandból”, hogy ő lett a szélsőjobboldal közös államfőjelöltje.
1916. szeptember 20-án az Erdélybe betörő román hadsereg egyik ágyúlövedéke Vízaknán léket robbantott a hegy oldalában, és a korábban elárasztott sóbányából kitóduló sós víz három 1848-as huszár konzerválódott holttestét is magával sodorta.