Fegyverrel a külhoni románok védelmében?

A védelmi minisztérium által kidolgozott módosító javaslat kampányfogásnak sem rossz így egy négy választást is felsorakoztató évben, hiszen általa a kormány azt a képet alakíthatja ki magáról, hogy nem csupán szép szavakkal „viseli gondját” a külhoni románoknak, hanem akár fegyveres erővel is hajlandó megvédeni őket.

Merthogy a kezdeményezés címzettjeiként nem elsősorban azokra a román állampolgárokra kell gondolni, akik Romániából valamely egzotikus országba költöztek, ahol a katonai puccsok vagy a véres, fegyveres lázadások úgy váltogatják egymást, mint az esős és a száraz évszak. Hanem azokra a határon túli románokra, akik külföldi állampolgárként születtek, és a román állampolgársági törvény révén szereztek román állampolgárságot anélkül, hogy Romániába költöztek volna – akárcsak a román mintájára kidolgozott magyar állampolgársági törvény alapján a külhoni magyarok.

Innentől viszont kezd ingoványossá válni a talaj, hiszen nem csupán egyszerű kampányfogásról van szó. A tervezet létjogosultságát az Oroszország részéről a térség országaival szemben jelentett fenyegetéssel bármikor alá lehet támasztani az erre kondicionált román közvélemény előtt. Ugyanakkor nemzetközi vonatkozásban meglehetősen problémás a kezdeményezés.

Hiszen képzeljük csak el, mi történne, ha Magyarország jelentené be, hogy mostantól katonai erővel is megvédi a határon túli magyarok jogait? Vélhetően éppen Bukarest lenne az első, aki Brüsszelhez és Washingtonhoz rohanna panaszkodni, hogy a magyar revizionizmus már katonai fellépéssel fenyegeti a kisebbségek számára mennyei körülményeket biztosító szomszédos államokat, és ha másképp nem menne, akár még nekromantát is hajlandó lenne alkalmazni, hogy feltámassza a rég kimúlt kisantantot.

Pedig épp hogy a román kezdeményezés az, ami párhuzamba állítható az orosz retorikával. Hiszen Moszkva éppen annak ürügyével rohanta le Ukrajnát, hogy megvédi az ott élő oroszokat az ukrán atrocitásokkal szemben. Amelyekből akadt ugyan bőven, de az oroszok által emlegetett, több ezres nagyságrendű mészárlások természetesen a szemenszedett hazugság kategóriájába tartoznak.

A román védelmi tárca által kidolgozott módosító javaslat ugyanakkor minden bizonnyal hosszabb távú stratégiát szolgál. Olyan megelőző lépés, amelynek célja, hogy elrettentse Oroszországot attól, hogy megtámadja Moldovát. Az új doktrína értelmében ugyanis ha veszély fenyegeti őket, Románia katonai erővel is beavatkozhatna az ottani román állampolgárok érdekében. Ebben az esetben azonban – lévén Románia NATO-tag – Oroszország az egész katonai szövetséggel találná szemben magát, ha összecsapásokba bocsátkozna a román erőkkel.

Vagyis ha Bukarestben úgy értékelik, hogy küszöbön állhat egy Moldova elleni orosz agresszió – például annak nyomán, hogy az oroszok eljutnak Odesszáig, és el is foglalják a tengerparti várost, ahonnan Moldova már csak egy kőhajításnyira van –, fontolóra vehetik, hogy amolyan „megelőző csapásként” bevonuljanak Moldova területére. A moszkvai illetékesek pedig a számítások szerint ezerszer is meggondolnák, hogy megtámadják Moldovát, ha ezzel azt kockáztatnák, hogy közvetlen konfliktusba – vagy egyenesen háborúba – kerülnek a NATO egészével.

Hogy ehhez a moldovai kormány mit szólna, az persze nagy kérdés, hiszen az ország alkotmánya értelmében semleges, és nem tartózkodhatnak idegen csapatok a területén. Ha a jelenlegihez hasonló, Nyugat- és románbarát vezetés lenne kormányon, akkor valószínűleg könnyebben hajlanának arra, hogy elfogadják a „nagy testvér” védelmét, ha viszont a Nyugattal és főleg Romániával szemben inkább szkeptikus ellenzék, akkor jóval nehezebben.

Persze ebben az esetben is lehetne hivatkozni arra, hogy a több százezernyi – akár milliós nagyságrendű – román állampolgár védelme mindenek fölötti prioritást jelent. Ugyanakkor Moldova területén már ma is ott van egy kisebb létszámú külföldi kontingens – a szakadár, nagy többségében orosz ajkúak lakta Dnyeszteren túri területre vezényelt, mintegy 1500 fős orosz „békefenntartó” kontingens. Ha pedig Románia bevonulna Moldovába, és véletlenül fegyveres összecsapás törne ki a román és a transznisztriai orosz erők között, az további súlyos mértékű eszkalációt eredményezhetne.

Az is kérdés természetesen, hogy mit szól a román doktrína módosításához a NATO vezető hatalma, az Egyesült Államok. Ha a jogszabály csont nélkül parlament elé kerül és el is fogadják, akkor nagyjából bizonyosak lehetünk benne, hogy Washington rábólintott – elvégre a cél az, hogy Moldova mindenképpen nyugati orientációjú legyen, hogy ezzel is minél keletebbre tolódjon az orosz befolyási övezet határa. És ezzel kézzel fogható közelségbe kerülne a másodlagos román cél is, ami nem más, mint a román befolyás kiterjesztése Moldovára – ha lehetséges, az ország teljes bekebelezése. Nem véletlen, hogy maga Marcel Ciolacu miniszterelnök is a két ország egyesülését emlegette nemrég – mindez részben szintén betudható a választási kampánynak, ugyanakkor a román politikai elit nagy részének nem is annyira titkolt vágya.

Aminek azonban nem csupán a transznisztriai oroszok, hanem az autonómiát élvező moldovai gagauzok sem tapsolnának. Nem véletlen, hogy az autonóm régió megválasztott vezetője, Evgeniya Guţul figyelmeztetett: ha napirendre kerül Moldova és Románia egyesülése, Gagauzia kikiáltja a függetlenségét. Ezt a bukaresti, de a nyugati elemzők is azonnal Moszkva befolyásaként igyekeztek interpretálni, mondván, az oroszok a gagauzokon keresztül próbálják destabilizálni Moldovát, és megakadályozni az EU- és a NATO-integrációt, illetve az esetleges egyesülést Romániával. Ennek jelentős igazságmagva is van – köztudott, hogy Guţul azon üzletember, Ilan Şor szövetségeseként került tisztségbe, akinek Moszkva-barátsága közismert, mint ahogy az is, hogy jelentős csalás, egymilliárd dollár Moldovából való kisíbolása miatt nemzetközi körözés van érvényben ellene.

Az is világos, hogy a több, apró területből álló, Moldovába ékelt Gagauzia életképtelen lenne független államként. Mindazonáltal a gagauzok ügye nem söpörhető le egyszerűen annyival az asztalról, hogy oroszpárti a vezetőjük, illetve jelentős részben ők maguk is. A gagauz közösség ugyanis a két világháború között már megtapasztalta, milyen a hírhedt román kisebbségi Kánaán, amikor Moldova Románia része volt, és köszönik szépen, nem kérnek ismét belőle.

A jelenlegi romániai kisebbségi viszonyokat látva is okkal és joggal tartanak attól, hogy Moldova Romániába való beolvadása az autonómia felszámolását jelentené. A fősodratú bukaresti médiában ugyanis évek óta tart a propagandahadjárat az önrendelkezésük ellen, orosz machinációk műveként próbálják tálalni a közösség kulturális és nemzetiségi önazonosságának megőrzését szavatoló autonómia intézményét, amely szerintük csupán azt szolgálja, hogy az orosz befolyás fennmaradhasson a régióban. Mindezzel megpróbálják előkészíteni a terepet ahhoz, hogy a régi álom, a homogén, „zavaró” kisebbségektől mentes román nemzetállam megvalósításának érdekében legitimnek tűnjön az önrendelkezés felszámolása abban az esetben, ha Románia tényleg kiterjeszthetné a fennhatóságát Moldovára – és persze a magyar autonómiaköveteléseket is így próbálják befeketíteni. Az sem tesz jót a moldovai-gagauz viszonynak, hogy a moldovai kormány korlátozni próbálja az autonómiát.

(Itt azért megjegyeznénk, hogy ez a helyzet is mutatja: a konfliktusok megoldásának éppen a lehető legszélesebb körű autonómia szavatolása a kulcsa. Ha Románia komolyan gondolná a kisebbségvédelmet, akkor a primitív elutasítás helyett el kellene fogadnia a magyar közösség legitim autonómiaigényeit, ami egyrészt a magyar-román konfliktust is enyhítené, másrészt a gagauzok körében is kifogná a szelet az orosz propaganda vitorlájából, hiszen Moszkva nem szédíthetné azzal őket, hogy csakis ő védheti meg őket a román imperializmussal és asszimilációs törekvésekkel szemben. Mindez persze sértené bizonyos román szervek érdekeit, amelyek a nem létező magyarveszélyre hivatkozva csikarnak ki jókora költségvetést a román államtól, de hadd ne sajnáljuk őket).

De nem csupán Moldova jelenthetné az egyetlen csapásirányt Bukarest számára, ha a külhoni románok megvédéséről van szó. Ott van ugyanis Ukrajna is, ahol a becslések szerint mintegy 400 ezer román él. Márpedig jelenleg éppen Ukrajna az a szomszéd, amely – miközben Oroszország brutális háborút folytat ellene ukrán területen – ha nem is fegyveresen, de ugyanolyan brutálisan lép fel az őshonos közösségek felszámolása érdekében. Olyannyira, hogy az anyanyelvhasználatot és az anyanyelven való tanulást ellehetetlenítő törvények miatt még Bukarest is felemelte a szavát. És bár úgy tűnik, Kijev és a bukaresti kormányilletékesek között most rendeződőben a viszony, mert egyes értékelések szerint Románia le is mondott az ukrajnai románokról a „nemesebb” cél, Moldova megszerzése érdekében, azért a román védelmi törvény módosítása nyomán érdekes helyzetek alakulhatnak ki ukrán-román viszonylatban.

Ugyanakkor a forgatókönyv akkor is alkalmazható lenne, ha Ukrajna összeomlana, és az orosz hadsereg gyakorlatilag akadálytalanul indulhatna meg Nyugat felé: ebben az esetben szintén az ott élő román állampolgárok védelmére hivatkozva szállhatnák meg a románok lakta ukrajnai régiókat. Elvégre maga Dmitrij Medvegyev, az orosz Biztonsági Tanács alelnöke, volt államfő és miniszterelnök mutogatott a nyilvánosság előtt olyan térképet, amely szerint az érintett terület Romániát illeti…

Mindezek nyomán csak annyit állapíthatunk meg: az lenne a legjobb, ha nem állna elő olyan helyzet, amikor Bukarest fontolóra vehetné a hadsereg bevetését a külhoni románok megvédése érdekében. Meggyőződésünk ugyanis, hogy még a hangzatos jogszabályt kidolgozó román illetékesek sincsenek igazán tisztában azzal, milyen következményekkel járna egy ilyen döntés.