Európa gyenge, és ezt Trump most újfent az orrunk alá dörgöli

Bejelentéséből ugyanis az világlik ki, hogy stábjával kielemezték a világban zajló folyamatokat. Tisztában vannak azzal, hogy a néhány évtizedig tartó, az Egyesült Államok szinte korlátlan hegemóniáját jelentő egypólusú világrend hanyatlóban van, és még azelőtt lépnének az ország befolyásának és biztonságának szavatolása érdekében, hogy Amerika potenciális ellenfele, Kína rárúgja az ajtót. Ugyanakkor természetesen az oroszokat is szeretnék kordában tartani.

Mindez nem más, mint a Trump által már első mandátuma alatt meghirdetett America First, vagyis Amerika az első elv – csak annak hardcore, biztonságpolitikai megfontolásokkal megspékelt változata.

Már csak azért is, mert a közép-amerikai ország eleve amerikai „vállalkozásként” jött létre. Miután Washington átvette a franciáktól a munkások ezreinek halála és a parttalan korrupció (lásd: panamázás) miatt bebukott csatornaépítési projektet, a kolumbiai kormány azonban nem egyezett bele abba, hogy az amerikaiak diktálják a feltételeket a csatorna üzemeltetésénél, gyorsan megtámogatták a panamai szeparatistákat, és segítettek a tartomány Kolumbiától való elszakadásában.

Ezt követően hosszú évtizedekig amerikai irányítás alatt állt a csatornaövezet, és csak nem olyan rég adták át az irányítást a panamai kormánynak. A csatorna jelentőségét talán keveseknek kell bemutatni: itt zajlik a világ hajóforgalmának jelentős része, hiszen a segítségével megúszható, hogy körül kelljen hajózni Dél-Amerikát. Ha Washington visszaszerezné az irányítást a csatorna fölött, azzal gyakorlatilag ő mondhatná meg, hogy melyik ország hajói használhatják az átjárót.

Persze ezt a nemzetközi közösség nem feltétlenül fogadná őszinte rajongással, azonban ha Washingtonnak meglesz hozzá a szükséges soft és hard powere, akkor valószínűleg nem sokat tehetnek ellene. Az egész a korabeli amerikai elnökről elnevezett Monroe-elvet idézi, amelyet a dél-amerikai spanyol gyarmatok függetlenségi mozgalmai kapcsán fogalmazott meg, miszerint Amerika az amerikaiaké.

Ezt naiv idealista értelmezésben úgy szokás interpretálni, hogy az amerikai kontinens országainak életébe csak az ott élő népek szólhatnak bele. A realista megközelítés szerint viszont azt jelenti, hogy Washington nem tűri, hogy az európaiak vagy a világon bárki más megpróbálja a saját pecsenyéjét sütögetni a térségben – ezt a privilégiumot ugyanis az Egyesült Államok saját magának tartja fenn.

Kanada és Grönland ügye hasonló tőről fakad.

Persze Kanada esetében hatalmas és gazdaságilag is erős országról beszélünk, amely nem olvasztható be csak úgy egyszerűen az Unióba – de ha még a jelenleginél is szorosabb együttműködésre kényszeríthető katonailag és gazdaságilag a Washington által diktált feltételek mellett, már az is éppen elég.

Grönland helyzete eltérő, de a feltételezhető Trump-doktrína szempontjából fekvése okán nem kevésbé lényeges, mint Kanada. Mivel éppen kifelé haladunk a legutóbbi jégkorszakból, az északi-sarki jégtakaró visszahúzódása (mielőtt a haladó erők klímaváltozás-tagadással vádolnának meg: ehhez valamelyest az emberi tevékenység is hozzájárul)

Egyrészt az ott található ásványkincsek miatt, másrészt azért, mert a jégtakaró olvadása révén újabb hajózási útvonalak nyílhatnak meg. A tenger alatti Lomonoszov-hátság és környéke jelentős mennyiségű földgázt és kőolajat, nemesfémeket, valamint a többek között az akkumulátorgyártásban nélkülözhetetlen ritkaföldfémeket tartalmaz, az ezek kiaknázásáért zajló versenyben pedig előnyben vannak azok az országok, amelyek sarkvidéki területekkel rendelkeznek. A nagyhatalmak mindezt nem csupán ölbe tett kézzel várják, hanem készülődnek is.

Oroszország már évek óta növeli gazdasági és katonai jelenlétét a sarkkörön túli területein, és bár Kínának nincsenek sarkvidéki területei, évek óta együttműködik Moszkvával egyrészt a hajózási útvonalak fejlesztésében, másrészt a mélytengeri bányászatra való előkészületekben – ehhez a tőke mellett a technológiát is szállítja.

Ezért is tartanák Trump és tanácsadói fontosnak, hogy valamilyen formában a kanadai és a grönlandi partok fölött is ellenőrzést gyakorolhassanak: egyrészt biztonsági okokból, másrészt az ásványkincsekhez való hozzáférés miatt, amelyekből Grönland is jelentős készletekkel rendelkezik. És ezért fontos, hogy rátegyék a kezüket utóbbira, hiszen annak révén a sarkköri mélytengeri talapzat még nagyobb részét mondhatnák a magukénak, mint ma, amikor „csak” Alaszkán keresztül vannak jelen a térségben.

Az Egyesült Államok már több ízben is elért jelentős területgyarapodást azáltal, hogy egyszerűen megvásárolta a szomszédos régiókat azok tulajdonosaitól. (Persze nem az őslakos indiánokra gondolunk, őket senki sem kérdezte meg). Először 1803-ban „vásároltak be” Franciaországtól: Napóleon a háborúi finanszírozása érdekében adott túl Louisianán – ami jóval nagyobb volt, mint a ma a Mississippi torkolatánál, a Mexikói-öböl partján fekvő, ezt a nevet viselő szövetségi állam: széles sávban egészen a kanadai határig húzódott, nagyjából a mai Egyesült Államok területének negyedét tette ki.

A Gyulán született, román származású Pomutz Györgyről (románosan Gheorghe Pomuţ) van szó, aki az 1848-49-es forradalom és szabadságharc idején honvéd századosi rangban szolgált, majd a szabadságharc leverése után az Egyesült Államokba emigrált, ahol az Észak és Dél közötti háborúban az északi seregben tábornoki rangig vitte. Háborús érdemei elismeréseként szentpétervári konzullá nevezték ki, és ebbéli minőségében működött közre Alaszka megvásárlásában.

Az ügylet ma kerülhet ismét terítékre, de persze egyáltalán nem lesz könnyű, hiszen Dánia sem ostoba: washingtoni gazdasági zsarolás ide, kardcsörtetés oda, a koppenhágai illetékesek sem szeretnének kiszorulni az északi-sarkvidék ásványkincseinek kiaknázásából. (Bár amerikai-dán viszonylatban sem lenne példa nélküli a területvásárlás, hiszen az Egyesült Államok a dánoktól vásárolta meg az Amerikai Virgin-szigeteket).

Mindemellett

amellyel az elmúlt négy év után – amelynek egyik legszégyenletesebb momentuma az afganisztáni menekülés volt, amelyből Moszkva és Peking is azt a következtetést vonta le, hogy az Egyesült Államok végzetesen meggyengült, ennek tudható be az Ukrajna és Tajvan körül ismét felerősödött feszültség – azt próbálja sugallni, hogy Amerika visszatért, és nem csupán futni akar a globális események után, hanem irányítani akarja őket.

A nagy kép ugyanakkor azt sugallja, hogy – Mexikó szorosabb gyeplőre fogásával együtt –

(Ha valakinek esetleg az jutna minderről eszébe, hogy Oroszország is hasonló megfontolásokból rohanta le Ukrajnát, akkor nem téved nagyot. De hát ilyen a popszakma, jobban mondva a nagyhatalmi létből fakadó geopolitikai és biztonsági szükségletek, illetve félelmek). Egyúttal pedig

Márpedig a leendő Trump-adminisztráció szerint ha Amerika már 1945 óta szavatolja Európa biztonságát, cserében Európának is szavatolnia kell Amerika biztonságát – ha katonai erővel nem képes, akkor például Grönland területével. Amelyről Washingtonban úgy gondolkodnak, hogy ha már közelebb is van hozzájuk, ők amúgy is jobban tudnának vele sáfárkodni – ha egy korábbi egyezmény révén már úgyis ők szavatolják a biztonságát katonailag, nem pedig Dánia.

Igaz, egyes uniós illetékesek szájából elhangzott, miszerint tűrhetetlen, hogy valaki egy EU-tagállam területére jelentkezzen be. Azonban ebben az esetben is kérdés, hogy Európa mivel vág vissza? Esetleg Kaja Kallas uniós külügyi főképviselő kiáll, és összevont szemöldökkel, homlokráncolva fenyegeti majd a mutatóujjával Trumpot? A következő fokozatban pedig megpróbál hozzávágni egy, a hadsereg tagjai számára uniós finanszírozással kiadott LMBTQ-érzékenyítő tankönyvet? (Bár ha Dánia betiltja a Lego amerikai exportját, az felérne egy atombombával).

De a viccet félretéve:

Persze lehet, hogy az egész Trump-féle területszerzési akcióból nem lesz semmi. De figyelmeztetésnek, újabb ébresztőnek kiválóan alkalmas: ha Európa országai nem veszik komolyan, hogy ha békét és biztonságot akarnak, akkor a progresszívnak mondott szélsőséges ideológiákon alapuló politizálást sutba vágva, a zöldradikálisok emberellenes agyamentségei helyett a józan ész talaján állva rendbe kell hozniuk a gazdaságukat, és komolyan fejleszteniük kell a haderejüket (még ha nem is a GDP 5 százalékát költve a védelemre, de a jelenleginél jóval nagyobb összeget), akkor egyre kisebb eséllyel érvényesíthetik érdekeiket a többpólusúvá váló világrendben.

Hiszen nem csupán az ellenségeik nem tisztelik őket, de még a szövetségeseik sem.