Eurocsali

 De jól hangzott, nagyot dobott a terméken, és még a legszőrszálhasogatóbb piszkálódó sem mondhatta például, hogy hazugság, Európában azt sem tudják, mi az az – egyébként „falmelléki” – forrásvíz, nemhogy szomjaznának rá. A baj ott kezdődött, amikor már nem csupán az ezt-azt gyártó cégek dobták be a kispénzű halacskák számára az eurocsalit, hanem a nagyobb fogásra ácsingózó szolgáltató vállalatok. Az akkoriban fellendülő építkezéseken, pénz- és bankügyi háttércégek vagy obskúrus nyomtatványokat piacra dobó kiadók háza táján alig-alig lehetett nem euróval kezdődő nevűt találni.

Csakhogy hamar kiderült, hogy az Euroilyen-olyan feliratú munkazubbonyok mögött az átkosból megörökölt jó öreg munkamorálért dobog a „dolgozó” szíve, és természetesen (?!) úgy végzi az elvállalt feladatot, ahogy azt annak idején megtanulta: inkább nem végzi, mint végzi, s ha netán a csoportból épp őrá kerül a munkát mímelő mozgássor elvégzésének dolga, akkor biztos lehet benne, hogy legalább négyen figyelik elmerülten dohányozva közben, nehogy véletlenül túlhajtsa magát. Így aztán sikerült is jó gyorsan lejáratni a csali nevet, helyesebben nem is lejáratni, inkább megfosztani lényegétől. Kiüresíteni, jól hangzó burokká degradálni. Voltak viszont ezeknek a csali nevű cégeknek olyan hiszékeny alkalmazottaik, akik meg voltak győződve arról, hogy nyugatabbra csak el kell rebegniük előző munkahelyük nevét, mindenki hasra esik, és azonnal alkalmazzák őket.

Mondanom sem kell, hogy sehonnan nem jött ilyesfajta tömeges elesésről szóló hír, az „euroság” ugyanis arrafelé nem a feliratokban, kiírásokban, vagyis nem a burokban nyilvánul meg, hanem annak tartalmában. Ha pedig a burok üres vagy majdnem az, nem ér az egész semmit. Ahogy ahhoz sem kell száz évet közelítő tapasztalattal rendelkezőnek lenni, hogy széles ívben elkerüljük a magát feddhetetlenül becsületesnek hirdető embert. Ilyesmit ugyanis nem magunkról szokás mondani. Hát így kerüli el kicsi avagy nagyhal a csillogó eurocsalit.