A minap Focșani-ban vesztette életét egy tizenéves, aki az állomáson tartózkodó szerelvény tetejére kapaszkodott fel a szelfi kedvéért: halálos áramütést szenvedett. Az utóbbi években világszerte egyre többen vesztik életüket túlzott kockázatot vállalva önfényképezés közben: voltak, akik magas építményekről zuhantak le, akadt, aki taposóakna vakmerő tapogatása közben halt meg. Amióta létezik szelfizés, azóta a kihívás is létezik, hogy instant, a közösségi oldalakra azonnal felkerülő önarcképeket nem szokványos helyszínen, hanem veszélyes terepen készítsenek, főként fiatalok.

Az önmegmutatásra szolgáló kép műfaja nem új, ha úgy tetszik, immár a „digitális történelem” része: gyakorlatilag bő tíz éve, hogy mindenkit elért a szelfimánia. Szelfiznek politikusok, államfők, hollywoodi sztárok, véleményformálók, kisebb és nagyobb celebek, az úgynevezett „mai fiatalokról” nem is beszélve. A szelfi olyannyira tömegjelenség lett, hogy módosítja a fényképészetet magát is: tulajdonképpen már nem is az emlékezés, emlékeztetés eszköze, hanem a közlés, kommunikációs folyamat mindennapi, szerves része lett. És a jelek szerint olykor halálesetek közvetlen okozója...

Érdemes elgondolkozni, mit üzenhetnek narcisztikus világunkról a hasonló jelenségek. Az önfényképezés és ezzel a neten való tetszelgés tulajdonképpen semmi mást nem üzen, mint azt: csak én, én, én vagyok itt és most. Világgá akarja kiabálni, hogy íme, ezt teszem ebben a pillanatban, figyeljetek rám. A világ pedig bátorítja a szelfizőt, aki „tetszikelésre” vágyik,  a veszélyes helyeken való önmegmutatás elismerendőnek számít, dicséretet, csodálatot, tetszést érdemel bizonyos körökben.

Nem esik túl messze innen a gondolat, hogy már-már abszurdnak tekinthetően vált egocentrikussá mentalitásunk. Olyannyira, hogy a nyilvánvaló életveszély sem számít, ha önmagunk előtérbe helyezéséről van szó. És ha továbbmegyünk, láthatjuk, az egocentrizmus egyre több tekintetben jellemzi individualista társadalmunkat. Elég, ha csak arra gondolunk, a pandémia veszélye közepette is mennyire megnyilvánul a túlzásba vitt individualizmus. Hiszen gyakori, hogy az egyéni meglátás, vélemény felülírja a közösségi érdeket. Ilyenformán ismét az „én” győzedelmeskedik: meggyőződése, álláspontja, szemlélete válik dominánssá és sorsdöntővé úgy, hogy nem veszi figyelembe a rizikókat. Érdemes eltöprengeni azon, hogy a lassan mindent átható egocentrizmus milyen veszélyeket hordoz magában.