„Három gyerekem van, mindhárman Svédországban élnek. Az unokáim már alig tudnak magyarul, és ez fáj. Magunkra maradtunk itt mi, öregek” – így rezignáltan az idős nő. Hasonló töltetű, sokatmondóan szomorú kijelentés szinte bármelyik székelyföldi, erdélyi falu kapcsán elhangozhat, hiszen régóta, egyre határozottabban érvényesül a jövőre nézve nem sok jót ígérő tendencia: a fiatalok közül mind többen ragadnak vándorbotot a jobb megélhetés reményében. Erdélyi ifjak Dániában ültetnek fenyőfát, Svédországban vezetnek kamiont, Londonban tanulnak menedzsmentet, Németországban termesztenek spárgát, és hogy valaha hazatérnek-e lakni, vagy sem, a jövő zenéje.

A falvakban maradottak pedig nem találnak munkaerőt, napszámost, segítséget, az sincs lassan, aki a magasra növő füvet lekaszálja. A számok is sokatmondóak: felmérések szerint az Európai Unió országai közül Romániának volt a legnagyobb arányú lakosságvesztése az utóbbi évtizedben: állampolgárainak 17 százaléka távozott külföldre. Az ország így az elvándorlási arány dinamikája tekintetében világszinten tavaly a második helyen állt, csak Szíria előzte meg. Hogy mik a jelenség okai, arról sokat értekeznek mostanság az elemzők, de nem is kell szakértőnek lenni, hogy pontosan érzékeljük: Románia rengeteg tekintetben nem mondható modellértékű országnak. Hát persze, hogy máshol keresnek boldogulást a fiatalok.

Természetesen akadnak, akik az árral szemben úszva igyekszenek módszereket kidolgozni az elvándorlás mértékének csökkentésére, egyelőre azonban úgy tűnik, nincsen átfogó, egységes stratégia. Közben pedig helyi, országos és régiós szinten is demográfiai, gazdasági, társadalmi problémákat okoz a migráció. És nemcsak a külföldre vándorlás válik egyre jellemzőbbé: a belső migráció is lendületes Romániában, egész megyéket veszélyeztet a népességfogyás, miközben a nagyvárosok irracionálisan felduzzadnak. Elég csak egy pillantást vetni a lassan élhetetlen, benzingőzös, zajszennyezéses, túlzsúfolt monstrummá váló Kolozsvárra, amelynek határai mind gyorsabban „kúsznak-másznak” kifelé: gombamód szaporodó, sokemeletes tömbházak nőnek ki szinte a semmiből. Közben, akárcsak Magyarandrásfalva, Erdély számos, gyönyörű vidéken fekvő kis települése lassan elnéptelenedik, és talán már nincsen messze az az idő, amikor nem lesz, aki a sírokat gondozza.

Mindazonáltal miért ne lehetnénk optimisták? Amint a minap egy Sepsiszentgyörgyön bemutatott felmérés kiértékelésén elhangzott, akadnak fiatalok, akik mégiscsak hazatérnek külföldről, sőt itthon kezdenek el vállalkozni. Nyugat-Európából pedig olyan tudást hoznak, amit nagyszerűen lehet hasznosítani, ami felfrissítheti, megújíthatja a tájainkon meggyökerezett mentalitásrendszer negatív elemeit. Igényes szaktudás, az új iránti nyitottság, kezdeményezőkészség jellemzi a visszatérők munkáját, másak az alkalmazókkal szembeni elvárásaik, értékelik és elvárják az élhető környezetet, a tiszta levegőt, közbiztonságot, a család közelségét. És ha mindezt legalább részben igyekeznek megvalósítani itthon, akkor talán-talán egy idő után a többi külföldre vándoroltat is hazatérésre ösztönözheti, hogy – bár Erdélyben jelenleg koránt sincs kolbászból a kerítés – mégiscsak megteremthető az élhető közeg.

Az is fontos lehet, hogy talán nem is érdemes erőltetni a fiatalokat az itthon maradásra. Hagyni kell, hogy tanuljanak, lássanak világot, szerezzenek tapasztalatot, viszont folyamatosan tájékoztatni kell őket, miért érdemes hazajönni. És talán reménykedve tekinthetünk a lengyelországi példára is: hasonlóan kommunista múltú, hasonló problémákkal küzdő országról van szó, ahol azonban az elmúlt évtizedekben bekövetkezett erőteljes kivándorláshullámot követően a stabil, folyamatos gazdasági növekedésnek köszönhetően beindult a spontán visszavándorlási folyamat. Reménykedjünk hát abban is, hogy akik elmentek, hátha valamikor visszavándorolnak, akár Magyarandrásfalvára is. Már ha lesz, amiért.