Az albizottság létrehozásának ötletgazdája régi barátunk, Dan Tanasă, aki immár nem „civilként”, hanem a parlamentbe a tavalyi választások nyomán magyarellenes és járványtagadó jelszavakkal bekerült Románok Egyesüléséért Szövetség (AUR) képviselőjeként hódolhat kedvenc időtöltésének, a magyar anyanyelv- és jelképhasználat elleni küzdelemnek, illetve a magyar közösség elleni uszításnak. Mindez jelzi, hogy sem az AUR, sem Tanasă nem tagadja meg önmagát, és bár az utóbbi hetekben-hónapokban inkább a járvány miatti korlátozások elleni hergelés és a társadalmi feszültségek szítása képezte a párt fő tevékenységét, sőt az alakulat társelnöke álságos javaslata szerint az RMDSZ-szel kötne „szövetséget” az ukrajnai magyarok és románok jogainak védelme érdekében, azért a magyarellenesség sem szorult háttérbe a prioritáslistán.

Igaz, általában véve egy parlamenti albizottság nem zavar sok vizet. Csakhogy itt egy rendkívül kényes témáról van szó, ami hosszú évek, sőt évtizedek óta a magyar jogkövetelések elleni román kommunikációs propaganda-hadjárat egyik legfontosabb eleme. A jogos magyar önrendelkezési igények ellen ugyanis azt próbálják felhasználni, hogy az országban két olyan megye is van, ahol a románok számszerű kisebbségben vannak a magyarokkal szemben, és Maros megyében is jelentős a magyarok aránya, sőt egyes régióiban szintén elsöprő a magyarok létszámfölénye. Ennek kapcsán pedig egyes román szervezetek azt próbálják elhinteni a romániai és a nemzetközi közvéleményben, hogy a magyar többség ezekben a megyékben módszeresen, divatos kifejezéssel élve rendszerszintűen „elnyomja” a román kisebbséget.

Ezen kommunikációs stratégia egyik legfontosabb tényezője a Kovászna, Hargita és Maros Megyei Románok Civil Fóruma nevű szervezet, amelynek tevékenysége alapvetően abban merül ki, hogy bizonyos időközönként kiáll a nyilvánosság elé, és a székelyföldi románok elnyomásával vádolja meg a magyar többséget, illetve petíciókat fogalmaz meg a magyar jogkövetelések ellen. Mint például legutóbb március közepén, a magyar nemzeti ünnep apropóján, amikor a magyar autonómiatörekvések elleni stratégiát és az – főleg Erdélyben és a Partiumban a magyarok számára kedvező – ingatlan- és erdő-visszaszolgáltatások leállítását követelték. Vagyis a nem ritkán a Kárpátokon túli területekről odaejtőernyőzött arcok fémjelezte szervezet azzal harcolna a románok „kisebbségi” jogaiért, hogy megtagadná az őshonos magyar közösségtől az őt megillető jogokat. Ami, valljuk be, meglehetős következetlenség.

Nos, ezen elemek számára biztosított volna immár parlamenti szintű megnyilvánulási lehetőséget a civil fórummal magát mindig is kiválóan megértő Tanasă által kezdeményezett albizottság. Amelynek az indoklás szerint az lett volna a feladata, hogy a régióban élő románok speciális gondjainak azonosítása végett „konstruktív párbeszédet” folytasson a helyi közigazgatási intézményekkel, a prefektusi hivatallal és a három említett megye közintézményeivel. Az albizottság jelentéseket fogalmazott volna meg, panaszokat nyújtott volna be az illetékes közintézményekhez, illetve törvényjavaslatokat fogalmazott volna meg a három megyében élő románok védelmében.

Biztosak lehetünk benne, hogy az albizottság egyre-másra szállította volna a különböző, légből kapott „szakértői” jelentéseket arról, milyen intoleránsak a magyarok a Székelyföldön élő románokkal szemben. Ami így, parlamenti közegben már egészen más hangsúllyal és potenciális, bel- és külföldi hatásfokkal bírna, mint úgy, hogy néhány notórius, főállású magyargyűlölő néhány havonta kiad egy hagymázas jogkorlátozó követelésektől hemzsegő nyilatkozatot. Meg aztán nem kis lehetőséget biztosított volna az AUR számára, hogy az „elnyomott” románok védelmezőjének szerepében tetszelegjen az ország nyilvánossága előtt, ezzel is tovább növelve népszerűségét. Nem mintha kizárható lenne, hogy egyes székelyföldi önkormányzatok vagy hivatali illetékesek tehettek olyan lépéseket, amelyeket egyes románok joggal éreztek sértőnek.

Ha valóban történt ilyesmi, az érintetteket felelősségre kell vonni, és elejét kell venni, hogy a jövőben előfordulhassanak hasonló események. Az azonban, hogy a székelyföldi románokat „rendszerszintű” diszkrimináció érné, természetesen nem igaz, és jó, hogy sikerült elejét venni, hogy ezt a bukaresti parlamentben intézményesen hirdethessék. De azért nem árt résen lenni, mert bármikor történhetnek még hasonló próbálkozások.