Az állategészségügyi  hatóságok bevett gyakorlata szerint amelyik farmon felfedezik a vírust, ott minden állatot elaltatnak. Erről a módszerről egyre nagyobb viták alakultak ki az állattartó szakemberek körében is, hiszen az állategészségügyi hatóságok meg sem próbálják laboratóriumi vizsgálatok alapján különválasztani a beteg vagy beteggyanús állatokat az egészségesektől.

Közben egyre több sertéstartó összeesküvés-elméletekben keresi a baj okát, és arra gyanakszik, hogy az afrikai sertéspestist ismeretlenek biofegyverként vetik be az utóbbi időben látványosan megerősödött hazai sertéságazat térdre kényszerítésére, hogy ismét a masszív sertéshúsimport uralja a romániai húspiacot. Egy dolog bizonyos: a romániai hatóságok nem tudnak érdemben szembeszállni a pusztító kórral. Egyre több érintett nagyüzem vezetője jelenti be, hogy abbahagyják a disznóhizlalást, az állattenyésztésben dolgozó alkalmazottakat pedig elbocsátják. Amelyik farmnak erre lehetősége van, az a jóval kevesebb kockázatot jelentő szántóföldi növénytermesztéssel foglalkozik.

Az afrikai sertéspestis tragédiájának hatósági kezelésében megtaláljuk a teljes romániai mezőgazdaság kiúttalanságát. Ahogyan az állami intézmények megkésve viszonyulnak minden hasonló történethez, nem csoda, hogy ez lesz a végkifejlet. Gondoljunk az öntözhető területek rendszerváltás utáni drasztikus csökkenésére: 1989-ben az országban mintegy hárommillió hektár szántóföldet lehetett öntözni, ez a kétezres évek elejére kb. százezer hektárra zsugorodott. Az utóbbi évek egyre szárazabb időjárása a mezőgazdasági minisztériumot végre lépésekre kényszerítette, így idénre az öntözhető területek nagysága elérte a hatszázezer hektárt, azaz a Ceauşescu-rendszerbeli irrigációs területek egyötödét.

Sok más példát lehetne felsorolni arról, hogy Romániában hogyan működnek a gazdák és a mezőgazdasági farmok támogatására létrehozott állami hivatalok, amelyből annyi van, hogy akár Franciaország is megirigyelhetné. Amikor az elmúlt három évtizedben tucatnyi más sóhivatal mellett ezeket is létrehozták, az éppen hatalmon levő kormánypártokat egy cél vezérelte: minden megyében jól fizetett állásokba lehessen elhelyezni saját embereiket. Azóta erről szól a történet: a parlamenti választások után új igazgatók és aligazgatók kerülnek e hivatalok élére. Ezeknek az intézményeknek az ajtaján a gazda hiába kilincsel, mert vagy a munkáját végtelenül unó hivatalnok ásít rá, vagy ha jóindulatú a mezőgazdasági szakember, akkor is párhuzamos világban él a gazdák reális gondjaival, így érdemben nem tud segíteni.

 Ha a román mezőgazdaságot felügyelő és irányító tucatnyi állami hivatal így működik, miért lenne kivétel éppen az állategészségügyi hatóság?  Ha immár bizonyított tény, hogy a szabadban tartózkodó – tehát nem zárt térben hizlalt – sertések jelentik az egyik legnagyobb rizikófaktort a kór terjedésében, vajon kinek a felelőssége az, hogy a fél országban továbbra is legelőkön fertőződhetnek meg és terjesztik a kórt a háztáji sertésállományok?
Hatékony megelőzés híján az állatok elaltatása kiterjedhet az ország utolsó disznójára is, értelemszerűen tehát nem ez a járható út.