A politikum tevékenységének színvonala például olyan mélységekbe süllyedt, amit még Romániában is nehéz lett volna elképzelni. A korábbi kormány képtelen volt megszervezni és lebonyolítani az oltási kampányt, hogy legalább a közép-európai, 60 százalékos átoltottsági szintet elérje az ország, ami a negyedik hullámban húszezer ember életét követelte. Ehelyett viszont a legnagyobb egészségügyi válsághelyzet közepette félelmetes hatékonysággal gerjesztettek belpolitikai válságot, több mint két hónapon keresztül nem volt stabil parlamenti többséggel rendelkező, jogköreit gyakorolni képes kormány.

Az új kabinet pedig ott folytatja a járvány elleni elbaltázott védekezést, ahol elődje abbahagyta. A munkahelyi védettségi igazolvány bevezetését például, amely hozzájárulhatna az átoltottság növekedéséhez, az immár legnagyobb kormánypárttá előlépett PSD nyugodt derűvel szabotálja. Mindeközben ez a kormány sem képes, illetve túl gyáva ahhoz, hogy szembeszálljon az államegyházként működő ortodox egyház járvány- és oltástagadó konstancai püspökével, ehelyett inkább sunnyogva asszisztált ahhoz, hogy kedden ezreket csődített egyházmegyéjébe zarándoklatra.

Ezek az ország minden polgárát érintő tények, magyarként pedig természetesen még több okunk van megállapítani, hogy idén sem volt ünnepelnivaló december elsején. Azzal, hogy a legfontosabb nemzeti ünneppé avatták az egyébként semmilyen jogi következménnyel nem járó gyulafehérvári román nagygyűlés évfordulóját, erre építve fel a 20. és 21. századi román nemzeti identitást, a nemzeti lét kiteljesítéseként értelmezve a napot, gyakorlatilag magától értetődővé avatták azt a tényt, hogy az ország lakosságának jelentős részét, a több mint 1,2 milliós magyar közösséget kizárják az egyenlő jogokat élvező állampolgárok sorából, hiszen az egész ünnep ellenük jött létre, megaláztatásukra, kisebbségi sorba taszításukra emlékezteti őket. Persze ez is illeszkedik abba, hogy az egyetlen terület, amelyen az elmúlt jó száz évben a román állam és annak szervei továbbra is viszonylag hatékonyak, az őshonos közösségek megtörésére, felszámolására irányuló törekvés.

Persze ma mindez nem nyíltan, nem a habzó szájú Vadim Tudor-i retorikával zajlik, hanem csendben, diszkréten, ám annak szellemiségét egy pillanatig sem megtagadva. Ez nyilvánul meg abban, ahogy a kolozsvári önkormányzat illetékesei a legtermészetesebbnek tekintik, hogy egy főtéri adventi vásáron nincsenek feliratok a város mintegy 50 ezer magyar polgárának nyelvén. Vagy ahogy a nagyváradi önkormányzat ugyan az esetek nagy részében odafigyel a magyar feliratokra, de szintén a legtermészetesebbnek tekinti, hogy különböző hivatalaiban, intézményeiben még véletlenül se akadjon olyan alkalmazott, akivel a szintén mintegy 50 ezres magyar közösség tagjai az anyanyelvükön értekezhetnek.

Közben pedig fű alatt halad a város arculatának román ízléshez szabása – ha már a szépen felújított, lechneri magyaros szecessziós stílusban épült belvárosi paloták helyett nem lehet Brâncoveanu-stílusú épületeket felhúzni, akkor úgy, hogy a főtér felújítása után az oda nem illő stílusú lámpaoszlopok mindegyikére állandó jelleggel kitűzik a román trikolórt, Kolozsvár legsötétebb funari időszakát idézve – hadd lássa mindenki, főleg az őshonos magyar közösség tagjai, hogy kik is az új urak ma.

Az egész olyan, mintha valami perverz, permanens nemzeti ünnepet ülnének – ami persze annyiban érthető, hogy tulajdonképpen joggal ünneplik egy olyan város fölötti uralom megszerzését, amelyhez a románoknak kevés közük volt, és amelynek lakossága az 1919-es román megszálláskor 93 százalékban magyar volt.

Mindezt persze a Magyarországot a „jogállamisági problémák” miatt vegzáló európai és amerikai illetékesek továbbra sem teszik szóvá, hiszen számukra Románia mai formájában való létezését a csapnivalóan teljesítő, de velük szemben a szervilizmusig menően lojális politikum ámokfutása ellenére ugyanaz legitimálja, ami száz évvel ezelőtt is: hogy fekvése miatt ellensúlyt, illetve hídfőállást képezzen az oroszokkal és a törökökkel szemben.

Ez azonban a polgárok jólétére nem sok hatással van – ezt jelzi az a felmérés is, amely szerint jövőre újabb százezrek készülnek elhagyni Romániát. De persze a kudarcos ország öntömjénezését szolgáló katonai parádékkal és a bombasztikus, a románok kiválóságát hangoztató szónoklatokkal erről sokak figyelmét még mindig hatékonyan el lehet terelni.