2012. szeptember 13., 09:422012. szeptember 13., 09:42
Nem volt éppen teljhatalmú úr, a párttitkár sokkal több „pontot” ért, de jó kis szinekúra volt ez a termelésből való kiemelés – ahogy akkoriban mondták. Föl sem merült, hogy valaki tag legyen-e, vagy sem: az első munkanapjától mindenki azzá vált, s mint ilyen, tagdíjfizetővé is.
Erről sem kérdeztek, egyszerűen levonták a fizetésből. Azonkívül, hogy egyszer kaptam egy kedvezményes árú üdülőjegyet – éppen én kerültem sorra –, semmi előnyöm nem származott a tagságomból. Igaz, hátrányom sem, ’90 után mégis úgy döntöttem, hogy az újjáalakuló tömörülésbe nem lépek be. Aztán hagytam magam rábeszélni, csakhogy egyre nagyobb hasonlóságot kezdtem észrevenni a termelésből kiemelt különszobás státusszal. Nemcsak a magatartás volt ugyanaz, de a bármit és bárminek az ellentétét pókerarccal állító demagógia is.
A ’90 előtti állapothoz képest a legnagyobb újdonság csak az ilyen-olyan előjelű politikai karrier felvállalása volt. Legtöbbször olyan mártírképpel jelentették be ezt az áldozathozatalt, hogy ha nem lettem volna éber, még meg is sajnálom őket. A nagy érdekvédőkből nemcsak képviselők és szenátorok, de miniszterek is lettek, sőt még miniszterelnök is. Közben kavargatták az érdekeket, valahogy mindig úgy, hogy az esetleges veszteség mindig az asztal másik oldalán ülőknél legyen.
A választások közeledtével aztán erősödik az érdekvédők hangja, dobálják az észt jobbra-balra, reménykedve, hátha egy illetékes elkapja, és berántja őket egy bársonyszékbe. Feltűnnek és eltűnnek, van, aki mentegetőzés nélkül, mások részletesen magyarázgatják, mennyire csalódtak abban a politikai alakulatban, ahová a buzgó érdekvédelem sodorta őket. Nem részletezem, huszonharmadik éve látja ezt mindenki, akinek szeme van hozzá.
Vagyis a szakszervezet afféle dobbantó, onnan ugranak feljebb. Aki jól dobbant, magasabbra jut. Persze hozzá kell fűznöm, hogy tisztelet a kivételnek, mert nem épp mindenkire jellemző ez a nagy sportolhatnék. Legalábbis egyelőre, ki tudja, milyen rejtett tehetségek bukkannak még felszínre a december eleji választásokkor.
Kevesebb mint kilenc hónap választ el bennünket a jövő évi magyarországi választásoktól, és mint ahogy az anyaországi társadalomnak, úgy a külhoni, erdélyi magyaroknak sem mindegy, mi lesz a megmérettetés kimenetele.
Ahogy az várható volt, a megszorító intézkedések miatt egyre durvábbak a viták a PSD és a PNL között, a PSD pedig olyan beleéléssel játssza az ellenzéki párt szerepét, hogy a végén még tényleg elhisszük: hajlandó felrobbantani a koalíciót.
Trump végül mégis a háborút választja a béke helyett? – tették fel sokan a kérdést azt követően, hogy az amerikai elnök bejelentette: növelik az ukrajnai fegyverszállításokat, és 50 napos ultimátumot adott Putyinnak az ukrajnai háború befejezésére.
Ellopták a magyarok Erdélyt, egész Románia élőben nézte, csak épp nem látta, mert a székely furfang fél órára lekapcsolta a villanyt.
Fogjuk meg, s vigyétek! Így foglalható össze Románia vezetőinek az álláspontja azzal a felvetéssel kapcsolatban, hogy a saját fizetésük egy részéről lemondva személyesen is járuljanak hozzá Románia államháztartásának a kiegyensúlyozásához.
Az előző kormányok felelőtlen gazdaságpolitikája miatt sokakban merült fel jogosan: miközben a meggondolatlan intézkedések következményeit, a megszorításokat az ország minden polgárának viselnie kell, valamilyen formában meg kell büntetni a felelősöket.
Azzal vélhetően az ország szinte minden polgára egyetért, hogy az elmúlt évek fedezet nélküli, rekord méretű költségvetési hiányt okozó költekezései miatt vészmegoldásra van szükség – csak éppen ő maga szeretné megúszni a megszorító intézkedéseket.
Bár a nehéz pénzügyi helyzettel küzdő Romániának mihamarabb korrekciókra lenne szüksége, a májusi államfőválasztás után jókora késéssel, egy hónapos konzultációt követően jött létre a négypárti koalíció Bukarestben.
A parajdi katasztrófával kapcsolatban – amely kollektív trauma – némelyek azon töprengtek, hogy inkább ipari, vagy pedig természeti katasztrófáról van-e szó.
Eddig tartott: Donald Trump amerikai elnök második mandátuma kezdete után fél évig tudott kitartani azon elv mellett, hogy igyekszik távol tartani az Egyesült Államokat a világban dúló fegyveres konfliktusokban való részvételtől.