2012. szeptember 13., 09:422012. szeptember 13., 09:42
Nem volt éppen teljhatalmú úr, a párttitkár sokkal több „pontot” ért, de jó kis szinekúra volt ez a termelésből való kiemelés – ahogy akkoriban mondták. Föl sem merült, hogy valaki tag legyen-e, vagy sem: az első munkanapjától mindenki azzá vált, s mint ilyen, tagdíjfizetővé is.
Erről sem kérdeztek, egyszerűen levonták a fizetésből. Azonkívül, hogy egyszer kaptam egy kedvezményes árú üdülőjegyet – éppen én kerültem sorra –, semmi előnyöm nem származott a tagságomból. Igaz, hátrányom sem, ’90 után mégis úgy döntöttem, hogy az újjáalakuló tömörülésbe nem lépek be. Aztán hagytam magam rábeszélni, csakhogy egyre nagyobb hasonlóságot kezdtem észrevenni a termelésből kiemelt különszobás státusszal. Nemcsak a magatartás volt ugyanaz, de a bármit és bárminek az ellentétét pókerarccal állító demagógia is.
A ’90 előtti állapothoz képest a legnagyobb újdonság csak az ilyen-olyan előjelű politikai karrier felvállalása volt. Legtöbbször olyan mártírképpel jelentették be ezt az áldozathozatalt, hogy ha nem lettem volna éber, még meg is sajnálom őket. A nagy érdekvédőkből nemcsak képviselők és szenátorok, de miniszterek is lettek, sőt még miniszterelnök is. Közben kavargatták az érdekeket, valahogy mindig úgy, hogy az esetleges veszteség mindig az asztal másik oldalán ülőknél legyen.
A választások közeledtével aztán erősödik az érdekvédők hangja, dobálják az észt jobbra-balra, reménykedve, hátha egy illetékes elkapja, és berántja őket egy bársonyszékbe. Feltűnnek és eltűnnek, van, aki mentegetőzés nélkül, mások részletesen magyarázgatják, mennyire csalódtak abban a politikai alakulatban, ahová a buzgó érdekvédelem sodorta őket. Nem részletezem, huszonharmadik éve látja ezt mindenki, akinek szeme van hozzá.
Vagyis a szakszervezet afféle dobbantó, onnan ugranak feljebb. Aki jól dobbant, magasabbra jut. Persze hozzá kell fűznöm, hogy tisztelet a kivételnek, mert nem épp mindenkire jellemző ez a nagy sportolhatnék. Legalábbis egyelőre, ki tudja, milyen rejtett tehetségek bukkannak még felszínre a december eleji választásokkor.
Egy soha el nem mondott személyes történetet mesélnék el 1986-ból. Épp elvégeztem az egyetem fizika szakán az első évet. Elviselhetetlen hőség volt Temesváron.
Az eredményt látva kijelenthető: a kormánypártok akkor is nehezen tudtak volna jobb eredményt összehozni a szélsőjobboldali, magyargyűlölő George Simion számára az elnökválasztáson, ha a kampányidőszakban közvetlenül mellette korteskednek.
Románia most aztán nem marad le: a dekadens Nyugattal egy időben rendelte be magának a szélsőséges-populista-szuverenista tisztítódesszertet.
Bár a kellemetlen meglepetés több tekintetben is benne volt a pakliban, nem túlzás sokknak nevezni a romániai államfőválasztás vasárnap rendezett első fordulójának eredményét.
Vélhetően sokan értenek egyet azzal, hogy Romániában nagyjából annyi szükség volt arra, hogy 2025-ben újabb, ráadásul megismételt elnökválasztást kelljen tartani, mint egy pornófilm forgatásán az intimitás-koordinátorra.
Habár a tavaly novemberi államfőválasztás eredményének érvénytelenítése ismét alátámasztotta a mondást, hogy Romániában bármi megtörténhet, sőt annak az ellenkezője is, mégis nagyobb a valószínűsége, hogy május 19-étől új államelnöke lesz az országnak.
Függetlenül attól, hogy valaki kedvelte-e Ferenc pápát, sőt attól is, hogy az ember katolikus vagy protestáns, egy dolog kijelenthető: az egyházfő sokat tett a magyarok – köztük kiemelten az erdélyi magyarok – ügyének ismertebbé tételéért a világban.
Az idei húsvétvasárnap, Krisztus feltámadása másnapján „távozott a mennybe” Ferenc pápa, Szent Péter utódja.
A fene akarta így húsvétra összetiszázni magát, de nehéz szó nélkül elmenni amellett, hogy egyesek épp akkor szeretnék Erdélyt is „elárasztani”, amikor kiderült: a párt EP-képviselői a saját országuk, saját nemzetük ellenében tevékenykednek.
Securitatés nyomozati anyagot, illetve ebből származó politikai per- és büntetés-végrehajtási anyagot lapozok újra.