Balogh Levente

Balogh Levente

De most komolyan, mire jó nekünk egy olimpiai arany?

2024. augusztus 23., 14:032024. augusztus 23., 14:03

2024. augusztus 23., 18:462024. augusztus 23., 18:46

Sajnálattal kell beismernünk: a párizsi olimpián szerzett aranyérmek hatására tényleg nem csökkent a kenyér, a sör és a téliszalámi ára, sőt a rezsiköltségek sem

De még a vegán szója lattéért is ugyanannyit kell fizetni.

Mindezt azért tartjuk fontosnak megjegyezni, mert

annak ellenére, hogy az ötkarikás játékok lassan két hete véget értek, még mindig gyakoriak az olyan kommentárok, amelyek kétségbe vonják az ott elért kiemelkedő eredmények jelentőségét.

Jelen sorok szerzője többször is látta azt a megjegyzést, hogy a kenyér ára nem csökken attól, hogy valaki néhány századdal rövidebb idő alatt futja le a száz métert, másvalaki terjedelmes bejegyzésben magasztalta az osztrák vasút minőégét, összehasonlítva azt a magyarral, nem elmulasztva hozzáfűzni, hogy az osztrák vasút annak ellenére is jobb, hogy az osztrákok egyetlen aranyat sem nyertek, mi meg hatot is.

Megint mások a kórházak versus stadionok örökzöld témáját vették elő.

Természetesen tudjuk: az ilyen megjegyzések jelentős hányada politikai indíttatású, ellenzéki érzelmű polgárok – vagy az esetek többségében inkább „bértrollnokok” – vetik őket képernyőre, a lumpenproli mentalitás táplálásával felkorbácsolandó a sportot közismerten kiemelt ágazatként kezelő kormány elleni érzelmeket.

Ugyanakkor egyes, magukat a tömegekhez képest felvilágosultnak és progresszívnak képzelő értelmiségiek részéről az is fölmerül ilyenkor, hogy semmi közünk az olimpián elért, amúgy megsüvegelendő egyéni teljesítményekhez, hiszen azokban semmi részünk, a nemzet amúgy is csupán egy konstruált közösség, így

az, hogy egy nemzet képviselőinek szurkolunk, valójában fölösleges, melldöngető magyarkodás – a szellemileg végképp harminc évvel ezelőtt ragadt bírálók körében pedig egyenesen „fasizmus”.

Ezzel nemigen lehet mint kezdeni, mindenki úgy vonja ki magát a közösségi élmények alól, ahogy akarja, annyit azért megjegyeznénk, hogy elég jól sikerült ezt a nemzeti közösséget megkonstruálni, ha akár a magyar sport-, akár a tudományos vagy egyéb sikerek még mindig tömegek számára szereznek boldog, nem egyszer eufórikus pillanatokat, határoktól függetlenül. Na meg attól, hogy személyesen a legtöbbször valóban nincs közünk hozzájuk.

Csak hát épp ez a lényege az olimpiáknak és a hasonló, világszintű sporteseményeknek – most függetlenül a hozzájuk kapcsolódó anyagi érdekektől és esetenként korrupciótól, vagy az olimpiai szellemiségtől idegen, öncélú, elcsépelt és fantáziátlan provokációtól a megnyitón –: hogy

a sportolók nagyszerű eredményei révén nem csupán a saját nemzetük tagjaira hatnak inspirálólag.

Még a televíziók előtt is felejthetetlen élmény volt például együtt szurkolni az atlétikai stadionban ülő nyolcvanezer emberrel a svéd rúdugrófenoménnak, Armad Duplantisnak, hogy az aranyérem megszerzése után sikerüljön megdöntenie a világcsúcsot is, és együtt örülni a skandináv atlétával, amikor harmadik kísérletre sikerült megugrania a 6,25 métert.

Az ilyen példák nyomán világszerte milliók dönthetik el, hogy mostantól sportolni fognak. Még ha nem is profi, csupán amatőr szinten, az egészségük érdekében.

Éppen ezért az élsport és az élsportolók támogatása, népszerűsítése és a stadionok, egyéb sportlétesítmények megléte az egyik legfontosabb feltétele annak, hogy minél többen sportolhassanak, és minél kevesebben kerüljenek kórházba különféle, az egészségtelen, mozgásszegény életmód miatti panaszokkal.

És ha már a sport nemzeti vonatkozásai: az bizony a soft power – vagyis magyarul puha hatalom – megalapozásának, illetve növelésének is kiváló eszköze.

A soft power mindazon, kulturális, tudományos vagy sporteredmények összessége, amellyel egy ország, egy nemzet a katonai erőn túlmenően növelni tudja saját ismertségét, elismertségét, ezáltal pedig befolyását a világban.

Rólunk, magyarokról is kevesebben és kevesebbet tudnának akár még Európában is, nemhogy a távolabbi földrészeken, ha hírnevünket nem öregbítenék már az újkori olimpiák megrendezésének legelső alkalmától kezdve a kiváló magyar sportolók.

És itt ki kell térni arra is, hogy egy rangos sportesemény megszervezése is hasonló pozitív hozadékkal járhat.

Egy kontinens- vagy világbajnokság, pláne egy olimpia megrendezése óriási ismertséget, presztízst hoz a szervező országnak.

Ezért is mérhetetlenül káros, hogy amikor Magyarország a háttérinformációk szerint jó eséllyel pályázott az ötkarikás játékok megrendezésére – amely éppen idén lett volna esedékes –, akadt egy olyan erő, amely kisszerű politikai céljainak megvalósítása érdekében éppen az olimpia meghiúsításával kovácsolt magának politikai tőkét.

Akciójukkal mérhetetlen kárt okoztak, és ezt egyáltalán nem, vagy legalábbis csupán minimális mértékben kompenzálja, hogy a választópolgárok végül megbüntették őket, és oda küldték az egész bagázst, ahonnan elő sem szabadott volna mászniuk.

Mindazonáltal az a felvetés jogos, hogy egy országnak, amely szeretne erős lenni, és azt akarja, hogy a világban is jó híre legyen, az infrastruktúrára és a közszolálgatások minőségének javítására is folyamatosan költenie kell.

Csakhogy nem vagy-vagy, hanem is-is alapon. Hiszen csak akkor teljes értékű az élet, ha megvannak a jól működő alapvető közszolgáltatások, a megfelelő infrastruktúra, de a testmozgás és szórakozás lehetőségei is.

Vagyis a lehető legtöbbet kell költeni a vasútra és a kórházakra – de a sport sem lehet sokadrangú.

Ha Milák Kristóf, Kós Hubert, Márton Viviána vagy Rasovszky Kristóf nem nyert volna aranyérmet, ha Hajós Alfréd nem nyert volna két számban is már az első modern kori olimpián, ha a magyar vízilabda nem lenne a világ élvonalában már száz éve, ha nem lettek volna az Aranycsapat csodálatos eredményei, illetve ha Szoboszlai Dominik ma nem lenne a világ egyik legjobb játékosa, aki hétről hétre a Liverpoolban bizonyít, de a vasúti közlekedés, a közúti infrastruktúra, a szociális és egészségügyi ellátások már ma legalább olyan színvonalon működnének, mint Ausztriában, akkor természetesen sokkal, de sokkal jobb lenne az életminőség.

Mégis szegényebbek volnánk.

Sokkal, de sokkal szegényebbek.

szóljon hozzá! Hozzászólások

Hírlevél

Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy elsőként értesüljön a hírekről!

Ezt olvasta?

Rostás Szabolcs

Rostás Szabolcs

Bangladesiek, magyarok és a szolidaritás

Példás, dicséretes reakciók egész sorát váltotta ki a napokban Bukarestben történt sajnálatos incidens, amelynek során egy fiatal rasszista indíttatásból rátámadt egy bangladesi ételfutárra.

Balogh Levente

Balogh Levente

Az ukrajnai béke hullámvasútja

Olyan az ukrajnai rendezés ügye, mint egy hullámvasút: egyszer a Donald Trump által szorgalmazott béke lehetősége repít a magasba, máskor a tűzszüneti megállapodás látszólagos esélytelensége taszítja mélybe a világot.

Balogh Levente

Balogh Levente

Iliescu örökösei

Egyszerre szimbolikus és ironikus, hogy a rendszerváltás Romániájának meghatározó alakja, Ion Iliescu még halálában is, 36 évvel az 1989-es események és 21 évvel a politika első vonalából való kikerülése után még mindig releváns tényező.

Balogh Levente

Balogh Levente

Szegény luxusnyugdíjasok

Elöljáróban szögezzük le: az emberek többsége a jövedelme mértékétől függetlenül általában elégedetlen annak összegével, a méltányos nyugdíjhoz való jog pedig mindenkit megillet.

Balogh Levente

Balogh Levente

Mennyire esélyes a magyar–román közeledés?

Magyar politikus ritkán használ olyan méltató szavakat egy román vezető kapcsán, mint amilyeneket Orbán Viktor miniszterelnök mondott román kollégájáról, Ilie Bolojanról Tusványoson – jó is lenne, ha mindez egy szoros együttműködés kezdetét jelentené.

Rostás Szabolcs

Rostás Szabolcs

Első az erdélyi magyarok érdeke

Kevesebb mint kilenc hónap választ el bennünket a jövő évi magyarországi választásoktól, és mint ahogy az anyaországi társadalomnak, úgy a külhoni, erdélyi magyaroknak sem mindegy, mi lesz a megmérettetés kimenetele.

Balogh Levente

Balogh Levente

Mainstream pártok, koalíciós botrányok, megszorítások és kommunista nosztalgia

Ahogy az várható volt, a megszorító intézkedések miatt egyre durvábbak a viták a PSD és a PNL között, a PSD pedig olyan beleéléssel játssza az ellenzéki párt szerepét, hogy a végén még tényleg elhisszük: hajlandó felrobbantani a koalíciót.