2010. november 26., 05:162010. november 26., 05:16
És kedves leánytestvéreim az Úrban, ne kapkodjátok felfelé a vizet, mert valóban nem azokról a testrészekről lesz itt alant szó, amelyeknek okán mindig rászóltok férjetekre, barátotokra, hogy na-na, ne tessék úgy bámulni… Hanem valódi csirkecombokról lesz szó, olyanokról, amelyeket szívesen nyomtatunk el egy-két kupa enyedi traminivel. Vagy leánykával. Vagy rizlinggel. Vagy plébánossal.
Merthogy az eset valóban megtörtént. Sokkal előbb, mint ama nevezetes december ötödike. Még akkor, amikor csak kétévente adtak útlevelet, és azt is csak Kelet-Európába, ennél is pontosabban a népi demokratikus államokba; és a kágéesté valutát, azaz forintot, csehszlovák koronát, keletnémet márkát vagy lengyel zlotyt is csak külön engedéllyel és kiutalással lehetett venni a megszabott értékeken, azaz kereteken belül a nemzeti bankban. Jaj igen, és hazatérés után az útlevelet vissza kellett vinni a megyei milíciára. Nos, valahogy úgy alakult, hogy a család öt tagjából négynek egyszerre adtak útlevelet. A jó öreg ezerhármas dacikának egyetlen köbmilliméternyi űrtartalma sem maradt szabadon – leszámítva a belső légteret – mert hát olyan jó kétheti útra kellett felkészülni, a meglátogatni szándékozott nevezetes helyek és rokonok pedig nem ehejt, hanem ahajt valának, következésképpen gyakorlatba kellett ültetni az ősi székely bölcsességet, miszerint az ehejtre még nem, de az ahajtra már tarisznyálni kell. Tehát a hátsó csomagtartóba került szalonna, pityóka, zöldség, borvíz, tábori edények és evőeszközök, ruhanemű, szappanok, törülközők, fogkefék, varrótű, cérna, pótkerék, pótgyertyák – a motorba, ha kell – olaj – a motornak is, főzni is – olajszűrő, kulcsok, fogók, szerelővasak, elsősegélytáska. Jaj, és kevés pálinka a rokonoknak és barátoknak, de az is csak módjával, mert két liternél többet nem szabadott átvinni a határon. Az utastér feletti csomagtartóra a sátor, és vagy két bőrönd, tele mindenféle olyasmivel, mint amivel a hátsó raktér megtelt, csakhogy oda több már nem fért. Bebugyolálva fóliával, hogy ha eső lesz, ne ázzanak be, és természetesen lekötve gumikkal, nehogy menet közben elszálljanak. A benzinkrízis akkor már megkezdett volt lenni, de annyi tartalék azért csak került, hogy a határig oda-vissza kijusson, onnantól arrafelé pedig nem Cseáu volt a pártfőtitkár. Érzékeny búcsú: Dani fiam, öntözd a virágokat, vigyázz a kakasra, a tyúkokra, a nyulakra, a kutyára, a macskára és a jónevelésre. A hűtőben leves, második, amennyi kell, vegyél kenyeret, egyél rendesen, járj munkába rendesen, két hét múlva itthon leszünk. És elhozzuk neked a kívánt futballcipőt.
Na.
A borsi határnál azt kérdezte az őr, hogy: Pünö undé mérdzséc? Hogy meddig megy az öttagú társaság. Az öreg – aki akkor nem is volt olyan öreg, hanem pont annyi, mint én most, vagyis az ötvennek nagyon a küszöbén –, szóval az öreg, nagy peckesen, hogy: Pünő lá Berlin, ká rusii! Vagyis, hogy Berlinig, mint az oroszok. A kocsiban egy igen szikrát megfagyott a levegő, hogy akkor most mi lesz, de a másik félre nem érthető mosoly kíséretében adta vissza az útleveleket. Úgyhogy kitörhetett a röhögés. S akkor az öttagú társaság megérkezett Bözsi keresztmamáékhoz, Budaörsre. Bözsi mama azelőtt vagy két héttel a levélben megírta volt, hogy: Évikém, mi nem leszünk itthon, mert pár napra leszaladunk Bajára Bélusékhoz, de a kulcs a szomszédban, a leves és a második a hűtőben, Lali bácsi bort és sört is vitt le a pincébe, az ágyakat úgy osszátok el, ahogy akarjátok, érezzétek otthon magatokat, két napon belül otthon leszünk. Tényleg minden rendben volt. Igaz, hogy némi bizonytalanságot keltett, hogy a hűtőben két fazék tyúkhúsleves volt, tele pipicombokkal: egy kisebb és egy nagyobb. De hát a társaság úgy döntött, hogy a létszámot tekintve bizonyára a nagyobbikból kell jóllaknia, a kisebbik pedig a Lali bácsiéké. Két nap múlva Bözsi mama avval vágta hátra a hűtő ajtaját, hogy: Évikém, meg sem kóstoltátok a levesem… Mi osztán meg, a felét meg is ettük, bár igaz, hogy egy kicsit sótlan volt… Évikém, melyik fazékból ettetek? Jesszusom, hát a nagyobbik, az a Kosonc levese!
Jaj, elfelejtettem mondani, hogy Kosonc a Bözsi mamáék doberman kanja volt.
Trump végül mégis a háborút választja a béke helyett? – tették fel sokan a kérdést azt követően, hogy az amerikai elnök bejelentette: növelik az ukrajnai fegyverszállításokat, és 50 napos ultimátumot adott Putyinnak az ukrajnai háború befejezésére.
Ellopták a magyarok Erdélyt, egész Románia élőben nézte, csak épp nem látta, mert a székely furfang fél órára lekapcsolta a villanyt.
Fogjuk meg, s vigyétek! Így foglalható össze Románia vezetőinek az álláspontja azzal a felvetéssel kapcsolatban, hogy a saját fizetésük egy részéről lemondva személyesen is járuljanak hozzá Románia államháztartásának a kiegyensúlyozásához.
Az előző kormányok felelőtlen gazdaságpolitikája miatt sokakban merült fel jogosan: miközben a meggondolatlan intézkedések következményeit, a megszorításokat az ország minden polgárának viselnie kell, valamilyen formában meg kell büntetni a felelősöket.
Azzal vélhetően az ország szinte minden polgára egyetért, hogy az elmúlt évek fedezet nélküli, rekord méretű költségvetési hiányt okozó költekezései miatt vészmegoldásra van szükség – csak éppen ő maga szeretné megúszni a megszorító intézkedéseket.
Bár a nehéz pénzügyi helyzettel küzdő Romániának mihamarabb korrekciókra lenne szüksége, a májusi államfőválasztás után jókora késéssel, egy hónapos konzultációt követően jött létre a négypárti koalíció Bukarestben.
A parajdi katasztrófával kapcsolatban – amely kollektív trauma – némelyek azon töprengtek, hogy inkább ipari, vagy pedig természeti katasztrófáról van-e szó.
Eddig tartott: Donald Trump amerikai elnök második mandátuma kezdete után fél évig tudott kitartani azon elv mellett, hogy igyekszik távol tartani az Egyesült Államokat a világban dúló fegyveres konfliktusokban való részvételtől.
Nem mintha a román kormányokat általában túlzott stabilitással lehetne vádolni, de a jelenleg „építés alatt” álló kabinet kapcsán még inkább kijelenthető: kódolva lesz benne az instabilitás.
A parajdi sóbányát érintő természeti csapásról, még inkább emberi mulasztásról sokan és sokat írtak, írnak és még írni fognak.