2012. december 04., 09:302012. december 04., 09:30
Első mérgem után aztán hamar napirendre is tértem a dolog fölött, onnantól kezdve egy ideig én lettem az, aki a szüleim kedvéért eljátszottam, hogy hiszek a nagyszakállú létezésében. Persze ők is hamar átláttak a szitán, de a játékunkat ez nem rontotta el.
Amíg 25 évesen el nem költöztem otthonról, mindannyian ragaszkodtunk hozzá, hogy ez így legyen: december ötödikén csizma (vagy bakancs, aktuális korosztályom trendjeitől függően) az ablakba, diszkrét félrefordulás, csoki belecsempészése, meglepetés és öröm – mindenki részéről, mert egy idő után már nemcsak az én csizmámról volt szó, hanem az övékről is. Most a férjemmel ugyanígy űzzük ezt a játékot, és nem lesz ez másképp akkor sem, ha gyerekeink lesznek.
Sokan előszeretettel neveznek engem naivnak. A magam részéről azt gondolom, ez nem engem minősít, inkább a saját kiábrándultságukra igazolást kereső emberekről mond el sokat. December van. Hideg, korai sötétség, köd, egyre csúfuló választási kampánymarakodás. Legbelül valamiféle csodavárással – ki-ki hite és meggyőződése szerint várja, hogy holnap megteljen a csizmácskája édességgel, egy hét múlva az élete boldogsággal, karrierje sikerrel, vagy négy hét múlva a lelke valamilyen isteni fénnyel.
Koszorút készítünk, lakást díszítünk, gyertyát gyújtunk, akár még imádkozunk is. Sütünk, főzünk, takarítunk, mindenkinek megfelelünk, ajándékokra pénzt költünk, vagy épp elutasítjuk az ünnep anyagi oldalát, és csak csendben várakozunk. De leginkább csak keressük azt a belső megnyugvást, amiből egyre kevesebb van körülöttünk, mert a marakodás hangjai egyre élesebbek, egymás bántása, egymás lenézése, kinevetése, lebecsmérlése a divat most.
Azon kapom magam, hogy abban reménykedem, december 9-e után valami újra helyreáll, vége lesz annak, ami most van. Naiv gondolat? Biztosan az. De nem tudom elhinni, hogy valójában ilyenek vagyunk, mint amilyennek most mutatkozunk. Talán csak elvesztettünk valamit, de ha a kiabálás elhalkul, újra rábukkanunk – egymásra.
Magyar politikus ritkán használ olyan méltató szavakat egy román vezető kapcsán, mint amilyeneket Orbán Viktor miniszterelnök mondott román kollégájáról, Ilie Bolojanról Tusványoson – jó is lenne, ha mindez egy szoros együttműködés kezdetét jelentené.
Kevesebb mint kilenc hónap választ el bennünket a jövő évi magyarországi választásoktól, és mint ahogy az anyaországi társadalomnak, úgy a külhoni, erdélyi magyaroknak sem mindegy, mi lesz a megmérettetés kimenetele.
Ahogy az várható volt, a megszorító intézkedések miatt egyre durvábbak a viták a PSD és a PNL között, a PSD pedig olyan beleéléssel játssza az ellenzéki párt szerepét, hogy a végén még tényleg elhisszük: hajlandó felrobbantani a koalíciót.
Trump végül mégis a háborút választja a béke helyett? – tették fel sokan a kérdést azt követően, hogy az amerikai elnök bejelentette: növelik az ukrajnai fegyverszállításokat, és 50 napos ultimátumot adott Putyinnak az ukrajnai háború befejezésére.
Ellopták a magyarok Erdélyt, egész Románia élőben nézte, csak épp nem látta, mert a székely furfang fél órára lekapcsolta a villanyt.
Fogjuk meg, s vigyétek! Így foglalható össze Románia vezetőinek az álláspontja azzal a felvetéssel kapcsolatban, hogy a saját fizetésük egy részéről lemondva személyesen is járuljanak hozzá Románia államháztartásának a kiegyensúlyozásához.
Az előző kormányok felelőtlen gazdaságpolitikája miatt sokakban merült fel jogosan: miközben a meggondolatlan intézkedések következményeit, a megszorításokat az ország minden polgárának viselnie kell, valamilyen formában meg kell büntetni a felelősöket.
Azzal vélhetően az ország szinte minden polgára egyetért, hogy az elmúlt évek fedezet nélküli, rekord méretű költségvetési hiányt okozó költekezései miatt vészmegoldásra van szükség – csak éppen ő maga szeretné megúszni a megszorító intézkedéseket.
Bár a nehéz pénzügyi helyzettel küzdő Romániának mihamarabb korrekciókra lenne szüksége, a májusi államfőválasztás után jókora késéssel, egy hónapos konzultációt követően jött létre a négypárti koalíció Bukarestben.
A parajdi katasztrófával kapcsolatban – amely kollektív trauma – némelyek azon töprengtek, hogy inkább ipari, vagy pedig természeti katasztrófáról van-e szó.