2010. február 08., 10:512010. február 08., 10:51
Nem oldotta fel ugyanis azt az összeférhetetlenséget, amely az államtitkári rangú tisztség és két kereskedelmi társaság adminisztrátori tisztsége között immár 2006 óta fennáll. Dinescu politikai hátteret tulajdonított a felszólításnak. Arra intette Traian Băsescu elnököt, hogy tartsa rövidebb pórázon a buldogjait.
Azzal is próbált érvelni, hogy voltaképpen az amúgy is ezer sebből vérző hazai mezőgazdaságot érte az ANI támadása. Az általa vezetett cégek ugyanis ezen a területen próbálnak tenni valamit. Azt is meglebegtette, ha meg kell válnia köztisztviselői mandátumától, az átvilágítóbizottság megannyi döntése válik támadhatóvá; ebből pedig csakis az egykori politikai rendőrség ügynökei, kiszolgálói húzhatnak hasznot.
Magyarázkodása nem tűnt hitelesnek. Noha két évtizeden át a leplezetlen valóság kimondójának számított, most alig akad olyan hozzászóló, aki a különböző internetes vitafórumokon védelmére kel. Dinescu hibázott, és csak rontotta megítélését azzal, ahogyan a saját hibájához viszonyult. Maga is annak az erkölcsi válságnak lett az újratermelője, amelyet nála jobban nem sokan tudtak leírni. Meglehet, nem is azzal követte el a legsúlyosabb hibát, hogy nem mondott le a mezőgazdasági cégeiben betöltött adminisztrátori tisztségről. Az átvilágítás afféle tiszteletbeli feladat, emellett valami mást is le kell tenni az asztalra.
De Dinescu eltitkolta a cégeinél betöltött tisztséget érdekeltségi nyilatkozataiban. Azt tette, amit megannyi általa leleplezett politikus: arra alapozott, hogy nem fog kitudódni. Márpedig a CNSAS által végzett átvilágítás sem csak azért fontos, mert tudni kell, hogy kik voltak a bűnös rendszer fenntartói. Legalább olyan fontos, hogy a köztisztségek viselőinek ne legyen rejtegetnivalójuk. Akinek ugyanis takargatnia kell a múltjának vagy a jelenének bizonyos fejezeteit, az zsarolható. Még ha nem is zsarolják, döntései magukon viselik a zsarolhatóság lenyomatát. Mircea Dinescunak ezt kellett volna felmérnie.
Azzal vélhetően az ország szinte minden polgára egyetért, hogy az elmúlt évek fedezet nélküli, rekord méretű költségvetési hiányt okozó költekezései miatt vészmegoldásra van szükség – csak éppen ő maga szeretné megúszni a megszorító intézkedéseket.
Bár a nehéz pénzügyi helyzettel küzdő Romániának mihamarabb korrekciókra lenne szüksége, a májusi államfőválasztás után jókora késéssel, egy hónapos konzultációt követően jött létre a négypárti koalíció Bukarestben.
A parajdi katasztrófával kapcsolatban – amely kollektív trauma – némelyek azon töprengtek, hogy inkább ipari, vagy pedig természeti katasztrófáról van-e szó.
Eddig tartott: Donald Trump amerikai elnök második mandátuma kezdete után fél évig tudott kitartani azon elv mellett, hogy igyekszik távol tartani az Egyesült Államokat a világban dúló fegyveres konfliktusokban való részvételtől.
Nem mintha a román kormányokat általában túlzott stabilitással lehetne vádolni, de a jelenleg „építés alatt” álló kabinet kapcsán még inkább kijelenthető: kódolva lesz benne az instabilitás.
A parajdi sóbányát érintő természeti csapásról, még inkább emberi mulasztásról sokan és sokat írtak, írnak és még írni fognak.
Bukarest megpróbál túllépni eddigi, meglehetősen passzív külpolitikáján, és jelentősebb szerepet kíván vállalni Európa keleti és délkeleti részén – erre enged következtetni Nicuşor Dan újdonsült államfő eheti moldovai és ukrajnai látogatása.
A közelmúltban végbement társadalmi-politikai folyamatok ismeretében a lehető legkedvezőtlenebb irányba tartanak Bukarestben a kormányalakításról és a költségvetési hiány csökkentéséről szóló pártközi tárgyalások.
Ha George Simion nem is győzött az elnökválasztáson, azért mégis sokat nyert abból a „kalandból”, hogy ő lett a szélsőjobboldal közös államfőjelöltje.
1916. szeptember 20-án az Erdélybe betörő román hadsereg egyik ágyúlövedéke Vízaknán léket robbantott a hegy oldalában, és a korábban elárasztott sóbányából kitóduló sós víz három 1848-as huszár konzerválódott holttestét is magával sodorta.