2010. augusztus 19., 10:152010. augusztus 19., 10:15
Hiszen nem sokkal a karhatalmiak által Kolozsváron 1950 áprilisában elkövetett – és a mostani feltárás tárgyát képező – politikai gyilkosságok után, 1956 tavaszán maga a belügyminisztérium Kolozs tartományi igazgatója, bizonyos Ioan Nedelcu alezredes ismerte be egy pártgyűlésen, hogy emberek sokaságát hurcolták meg alaptalan vádakkal, s hogy valahányszor munkamegbeszélésre hívták őket Bukarestbe, mindig azt az ukázt kapták: menjenek haza, üssenek-vágjanak, versenyezzenek, hogy ki küld több embert a Duna-csatornához.
Nem mintha e rémgépezet tagjainak kellett volna különösebb biztatás. Az akkori belügyes vezér akár hárította valamelyest a felelősséget, akár nem, de beismerte annak a parányi részét, amit a terrorgépezet az 1946-os kommunista hatalomátvételtől számított szűk tíz évében – és öszszességében 1989 decemberéig – elkövetett. Az eddig napvilágra jutott levéltári részletek és a visszaemlékezések alapján kijelenthető: nincs kétség afelől, hogy mindaz, amit a kommunizmus gaztetteiről ma tudni lehet, alighanem csak a jéghegy csúcsának a csúcsa.
Hiszen a kolozsvári kutatás tárgyát képező Maxim-, illetve Dabija-csoport tagjai mellett például a Szoboszlay- és az érmihályfalvi csoportok kivégzetteinek a holttesteit és a háromszéki Ozsdola kommunistaellenes székelyeit is nyomtalanul tüntették el a pribékek. Ilyen értelemben is vitán felüli a kutatómunka fölöttébb szükséges volta.
De ugyanilyen jogos Marius Opreának, az IICCR volt vezetőjének a felháborodása is, amelynek a lényege nem az, hogy őt mint a liberális párt által jelölt szakembert pár évi munka után félrébb állítják, hanem az, hogy a nem kevésbé elismert szakértő Vladimir Tismăneanu által vezetett intézmény működését a Boc-kormány takarékosságra hivatkozva majdhogynem ellehetetleníti. Ami újabb jele annak, hogy az 1989 utáni Románia nem akar szembenézni önmaga közelmúltjával. A befalazott történelem ellenszere márpedig a falbontás.
Ellopták a magyarok Erdélyt, egész Románia élőben nézte, csak épp nem látta, mert a székely furfang fél órára lekapcsolta a villanyt.
Fogjuk meg, s vigyétek! Így foglalható össze Románia vezetőinek az álláspontja azzal a felvetéssel kapcsolatban, hogy a saját fizetésük egy részéről lemondva személyesen is járuljanak hozzá Románia államháztartásának a kiegyensúlyozásához.
Az előző kormányok felelőtlen gazdaságpolitikája miatt sokakban merült fel jogosan: miközben a meggondolatlan intézkedések következményeit, a megszorításokat az ország minden polgárának viselnie kell, valamilyen formában meg kell büntetni a felelősöket.
Azzal vélhetően az ország szinte minden polgára egyetért, hogy az elmúlt évek fedezet nélküli, rekord méretű költségvetési hiányt okozó költekezései miatt vészmegoldásra van szükség – csak éppen ő maga szeretné megúszni a megszorító intézkedéseket.
Bár a nehéz pénzügyi helyzettel küzdő Romániának mihamarabb korrekciókra lenne szüksége, a májusi államfőválasztás után jókora késéssel, egy hónapos konzultációt követően jött létre a négypárti koalíció Bukarestben.
A parajdi katasztrófával kapcsolatban – amely kollektív trauma – némelyek azon töprengtek, hogy inkább ipari, vagy pedig természeti katasztrófáról van-e szó.
Eddig tartott: Donald Trump amerikai elnök második mandátuma kezdete után fél évig tudott kitartani azon elv mellett, hogy igyekszik távol tartani az Egyesült Államokat a világban dúló fegyveres konfliktusokban való részvételtől.
Nem mintha a román kormányokat általában túlzott stabilitással lehetne vádolni, de a jelenleg „építés alatt” álló kabinet kapcsán még inkább kijelenthető: kódolva lesz benne az instabilitás.
A parajdi sóbányát érintő természeti csapásról, még inkább emberi mulasztásról sokan és sokat írtak, írnak és még írni fognak.
Bukarest megpróbál túllépni eddigi, meglehetősen passzív külpolitikáján, és jelentősebb szerepet kíván vállalni Európa keleti és délkeleti részén – erre enged következtetni Nicuşor Dan újdonsült államfő eheti moldovai és ukrajnai látogatása.