Kétségtelen: ha felmerül a gyanú, hogy tinédzserek az önpusztításra, öngyilkosságra buzdító, állítólag Oroszországból indult játék csapdájába esnek, és ártanak maguknak, már megelőzésként is tennie kell valamit a felelős felnőttnek: elsősorban a szülőnek, családnak, aztán a pedagógusnak és indokolt esetben természetesen a szakembereknek, pszichológusoknak. Annál is inkább, mert tizenéves korban minden szülői intelemnél erősebb lehet a kortárscsoport nyomása, így könnyedén magával ragadhatja a gyereket bármilyen, a társai körében népszerű divathullám.

A tragédiákat azonban elsősorban nem a kétélű hírveréssel, látványos politikusi, belügyminiszteri kampányokkal lehet hatékonyan megakadályozni. A jelenségől hetek-hónapok óta gyakran és előszeretettel cikkezik a romániai sajtó, ezáltal egyrészt a pánikot táplálja, másrészt valószínűleg még több, a rémhírek iránt fogékony olvasót gyűjt. Ugyan a hazai hatóságok egyelőre nem találtak kézzelfogható bizonyítékot arra, hogy az utóbbi időben történt kamaszöngyilkosságok vagy egyes diákok önpusztító akciói tényleg összefüggésben állnának az internetes játékkal, az azonban konkrétum, hogy óriási médiafigyelem övezi a Kék bálnát – és ennek megvannak a hátulütői. Az a gyerek, aki esetleg egyébként véletlenül nem hallott volna a játékról, most már biztosan pontosan tudja, miről is van szó.

És minél nagyobb a médiahisztéria a jelenség körül, logikus, hogy annál súlyosabb nyomás nehezedik mindenkire. A lájk- vagy klikkvadászat jegyében indult játék közvetve továbbgenerálja a klikkvadászatot, hiszen a sajtó egyre erősebb kényszert érez, hogy még figyelemfelkeltőbb részletekkel álljon elő. Ugyanakkor a politikára is nyomás nehezedik, hogy megoldást keressen a problémára – lásd a belügyminiszter látványos gesztusát. (Amúgy vajon hihető, hogy egy politikusi megnyilvánulás érdemben befolyásolhatja egy lelki problémákkal küzdő, depresszióra hajlamos vagy esetleg kiegyensúlyozott, de természetszerűleg kíváncsi kamasz tetteit?)

Nyomás nehezedik a hatóságokra is, hogy összefüggést keressenek és találjanak a jelenség és a gyerekek önpusztító kísérletei között. És persze a szülők sem maradhatnak közömbösek a médiahírek iránt. Az egyébként mindenképp hasznos lehet, ha kikukucskálnak a megélhetés mindennapi őrült mókuskerekéből, és picit jobban odafigyelnek tinédzser gyermekükre, akinek talán az okostelefonja a legigazibb barátja.

Érdemes elgondolkozni azon is, hogy ha elsősorban a virtuális világot, a világháló obskurus „hadművelteit\" tekintjük bűnbaknak, akkor jó eséllyel elfedjük, mik lehetnek a tragédiák igazi okai, eltereljük a figyelmet arról, hogy a kamaszkor amúgy is szövevényes lelki útvesztőiben mennyire oda kell figyelnie a családnak arra, hogy milyen fajta (iskolai, baráti, önértékelési, stb.) gondok nyomaszthatják a gyerekeket. Szóval jó lenne kitüntetett figyelmet szentelni elsősorban a kamasz lelkivilágának – virtualitáson innen és túl, függetlenül attól, mekkora kék bálnák úsznak a hírhullámokban.