2010. november 08., 10:272010. november 08., 10:27
Az asszimiláció ugyanis sokkal kevésbé politikai, mint inkább szociológiai, vagy éppen pszichológiai kérdés. Nincsenek illúzióim, a többségi elit egy része mindig is feladatának fogja tekinteni a magyarság identitásának lebontását és saját szájíze szerint való újjáépítését, de az utóbbi időben mindez sokszor csak a régi reflexek szintjén jelenik meg; nem mindig társul hozzá kidolgozott program.
Ráadásul az ilyen megnyilvánulások az ellenkező hatást is kiválthatják: a dac felerősítheti egy-egy közösség öntudatát. A beolvadás azonban így is szinte feltartóztathatatlan – legfőképp nyelvi szinten. Megerőltető feladat kibújni a hatása alól; még ha anyanyelvünkön is intézzük ügyeinket, nem kényszerítjük magunkra a magyar terminológiát – nem is biztos, hogy azt az ablak másik oldalán értenék. Primár, notár, decsízió, ámenda, formulár, tribunál, procsesz verbál, ordin de pláta, faktúra, kitánca – csak néhány olyan szó, amelyeket nap mint nap átveszünk.
Rosszabb esetben már félig románul, félig magyarul társalgunk – ráadásul mindez az agy működése szempontjából teljesen természetes. Ahogy az is érthető, ha szórványban élő magyar családok lassan-lassan otthon is románul beszélik meg a dolgaikat; ha egész nap ebben a nyelvi közegben élik az életüket, fáradtan hazaérve szükségtelen erőfeszítésnek tűnik a visszaállás. A politikának emiatt kellene gyakorlati tetteket támogatnia.
Ahogy a nagyváradi Szent László-gimnáziumban román értelmiségieket tanítanak magyarul, úgy egész Erdélyben és Partiumban lehetne szervezett nyelvtanfolyamokat indítani. Például olyan vegyes házasságból születő gyerekeknek, akik – jó esetben – csak otthon, az egyik szülőtől tanulnak meg ilyen-olyan szinten magyarul. Őket nem az ellenséges politika, hanem a gyakorlati helyzet kényszeríti ebbe a helyzetbe, sokuk valószínűleg szívesen tanulna magyarul, ha adódna rá lehetősége. És így akár – a jelenlegi folyamatokkal ellentétben – ők vagy a gyerekeik már nem vesznének el szükségszerűen a magyarság számára.
Ellopták a magyarok Erdélyt, egész Románia élőben nézte, csak épp nem látta, mert a székely furfang fél órára lekapcsolta a villanyt.
Fogjuk meg, s vigyétek! Így foglalható össze Románia vezetőinek az álláspontja azzal a felvetéssel kapcsolatban, hogy a saját fizetésük egy részéről lemondva személyesen is járuljanak hozzá Románia államháztartásának a kiegyensúlyozásához.
Az előző kormányok felelőtlen gazdaságpolitikája miatt sokakban merült fel jogosan: miközben a meggondolatlan intézkedések következményeit, a megszorításokat az ország minden polgárának viselnie kell, valamilyen formában meg kell büntetni a felelősöket.
Azzal vélhetően az ország szinte minden polgára egyetért, hogy az elmúlt évek fedezet nélküli, rekord méretű költségvetési hiányt okozó költekezései miatt vészmegoldásra van szükség – csak éppen ő maga szeretné megúszni a megszorító intézkedéseket.
Bár a nehéz pénzügyi helyzettel küzdő Romániának mihamarabb korrekciókra lenne szüksége, a májusi államfőválasztás után jókora késéssel, egy hónapos konzultációt követően jött létre a négypárti koalíció Bukarestben.
A parajdi katasztrófával kapcsolatban – amely kollektív trauma – némelyek azon töprengtek, hogy inkább ipari, vagy pedig természeti katasztrófáról van-e szó.
Eddig tartott: Donald Trump amerikai elnök második mandátuma kezdete után fél évig tudott kitartani azon elv mellett, hogy igyekszik távol tartani az Egyesült Államokat a világban dúló fegyveres konfliktusokban való részvételtől.
Nem mintha a román kormányokat általában túlzott stabilitással lehetne vádolni, de a jelenleg „építés alatt” álló kabinet kapcsán még inkább kijelenthető: kódolva lesz benne az instabilitás.
A parajdi sóbányát érintő természeti csapásról, még inkább emberi mulasztásról sokan és sokat írtak, írnak és még írni fognak.
Bukarest megpróbál túllépni eddigi, meglehetősen passzív külpolitikáján, és jelentősebb szerepet kíván vállalni Európa keleti és délkeleti részén – erre enged következtetni Nicuşor Dan újdonsült államfő eheti moldovai és ukrajnai látogatása.