2011. október 19., 08:132011. október 19., 08:13
Habot felverni, tálat fejre állítani, akkor sem kifolyni, cukrot tojássárgákkal jól kikavarni. Az egészet finoman összeforgatni, sütőpapírra borítani, kínos óvatossággal egy centi vastagra kenni, hogy könnyű legyen majd tekercset készíteni belőle. Előmelegített sütőbe tenni, ötpercenként megkukucskálni, hogy néz ki, megállapítani, hogy vagy megsült, vagy nem, de az biztos, tétovázva visszacsukni a sütőt. Átkozni a percet, mikor kakaós piskótára kezdtünk vágyni: ha a tészta már nyersen is barna, honnan tudjuk, mikor van kész? Például onnan, hogy röpke félóra elteltével a konyhát sűrű füst kezdi belengeni. Pánikszerűen kinyitni a sütőajtót, kivenni egy lapos izét, ami távolról, fél szemünket becsukva, a másikkal hunyorítva akár piskótalapra is emlékeztethet, leszámítva azt a nem elhanyagolható tényt, hogy a tészta kétharmad része fekete és emberélet kioltására alkalmas keménységű lett.
Nagy levegőt venni, nem feladni, újra elkészíteni. A hűtőben maradt két darab tojásból (a harmadik repedt volt, ezért sajnos keményre fagyott, valószínűleg piskótakészítésre alkalmatlanná vált) megint habot verni, kikeverni, összeforgatni, a konyhát és a ruhánkat a dühös kavarás közben összekakaózni. A csuszpájzt sütőpapírra kenni, közben cifrákat káromkodni, nem figyelembe venni, hogy a férj már hasát fogva röhög, hogy miért fenyegetünk ökölvívó módjára egy féltálnyi tojáshabot („Azt hiszed, kifogsz rajtam? Hát nagyon tévedsz!”).
Ezúttal nem elégetni, időben kivenni, konstatálni, hogy a krém háromtojásos piskótára volt méretezve, a miénk meg csak kettőből van, ami egyszerű matematika alapján egyharmaddal kisebb a kelleténél, de ezzel a ténnyel semmit nem törődni. Az egészet rákenni, férjre ráparancsolni, hogy nehogy kimondja, mire emlékezteti a barna, hosszúkás tekercs, két szeletet levágni, tányérra tenni, megkóstolni, kis híján cukorkómába esni, a tészta többi részét felszeletelni, jól záró dobozban a hűtőbe vágni, soha többet rá sem nézni, édesszájú nagyapának jószándékkal elküldeni.
Trump végül mégis a háborút választja a béke helyett? – tették fel sokan a kérdést azt követően, hogy az amerikai elnök bejelentette: növelik az ukrajnai fegyverszállításokat, és 50 napos ultimátumot adott Putyinnak az ukrajnai háború befejezésére.
Ellopták a magyarok Erdélyt, egész Románia élőben nézte, csak épp nem látta, mert a székely furfang fél órára lekapcsolta a villanyt.
Fogjuk meg, s vigyétek! Így foglalható össze Románia vezetőinek az álláspontja azzal a felvetéssel kapcsolatban, hogy a saját fizetésük egy részéről lemondva személyesen is járuljanak hozzá Románia államháztartásának a kiegyensúlyozásához.
Az előző kormányok felelőtlen gazdaságpolitikája miatt sokakban merült fel jogosan: miközben a meggondolatlan intézkedések következményeit, a megszorításokat az ország minden polgárának viselnie kell, valamilyen formában meg kell büntetni a felelősöket.
Azzal vélhetően az ország szinte minden polgára egyetért, hogy az elmúlt évek fedezet nélküli, rekord méretű költségvetési hiányt okozó költekezései miatt vészmegoldásra van szükség – csak éppen ő maga szeretné megúszni a megszorító intézkedéseket.
Bár a nehéz pénzügyi helyzettel küzdő Romániának mihamarabb korrekciókra lenne szüksége, a májusi államfőválasztás után jókora késéssel, egy hónapos konzultációt követően jött létre a négypárti koalíció Bukarestben.
A parajdi katasztrófával kapcsolatban – amely kollektív trauma – némelyek azon töprengtek, hogy inkább ipari, vagy pedig természeti katasztrófáról van-e szó.
Eddig tartott: Donald Trump amerikai elnök második mandátuma kezdete után fél évig tudott kitartani azon elv mellett, hogy igyekszik távol tartani az Egyesült Államokat a világban dúló fegyveres konfliktusokban való részvételtől.
Nem mintha a román kormányokat általában túlzott stabilitással lehetne vádolni, de a jelenleg „építés alatt” álló kabinet kapcsán még inkább kijelenthető: kódolva lesz benne az instabilitás.
A parajdi sóbányát érintő természeti csapásról, még inkább emberi mulasztásról sokan és sokat írtak, írnak és még írni fognak.