2010. február 09., 10:302010. február 09., 10:30
Persze a Nyugat-barát ukrán erők elsősorban saját maguknak köszönhetik kudarcukat, hiszen a 2004-es narancsos forradalom eufóriáját követően mind az elnöki székbe került Viktor Juscsenko, mind Julija Timosenko miniszterelnök képtelen volt érdemi, a gazdaság fejlődését és az ország polgárainak jólétét elősegítő intézkedéseket hozni, ehelyett egymást igyekeztek gyengíteni, a rivalizálásnak pedig az ukrán polgárok itták meg a levét.
Akiknek azt is el kellett szenvedniük, hogy a megerősödött Moszkva – kihasználva, hogy az elmaradt reformok miatt a Nyugat habozott a keblére ölelni Kijevet – a gázfegyver bevetésével megmutatta, ki az úr a régióban, sőt a két évvel ezelőtti NATO-csúcson Vlagyimir Putyin akkori orosz elnök már az amerikaiakat is megtorpanásra kényszerítete, amikor rábírta őket, ne hívják meg Ukrajnát és Grúziát a katonai szövetségbe. Ráadásul a kijevi vezetés is mindent megtett, hogy az országban élő nagyszámú oroszt és a többi nemzeti kisebbséget is egységfrontba tömörítse az orosz közegben szocializálódott Janukovics mellett, amikor az orosz nyelv használatát visszaszorítandó minden Ukrajnában élő kisebbséget hátrányosan érintő korlátozásokat vezetett be.
Janukovics hívei ezért – azokkal egyetemben, akik a mostani anarchiánál még az orosz befolyási övezetbe való visszatagozódást is szívesebben fogadják, ha az stabilitást hoz – fontosabbnak érezték, hogy elmenjenek szavazni. A Moszkva-barát jelölt győzelme ismét átrajzolja a régió geopolitikai térképét, hiszen az orosz érdekszféra határa immár Közép-Európáig nyúlik, és határos a NATO-val.
Azt pedig, hogy Moszkva komolyan gondolja, hogy Európa keleti fele fölött ismét neki kell ellenőrzést gyakorolnia, a gázcsapokkal való játszadozás mellett az amerikai rakétaelhárító rendszer Romániába tervezett elemei elleni tiltakozás is jelzi. Ha azonban Amerika ismét meghátrálna, azzal végképp elismerné gyengeségét – és könnyen megtörténhet, hogy tovább növelné Moszkva étvágyát.
Azzal vélhetően az ország szinte minden polgára egyetért, hogy az elmúlt évek fedezet nélküli, rekord méretű költségvetési hiányt okozó költekezései miatt vészmegoldásra van szükség – csak éppen ő maga szeretné megúszni a megszorító intézkedéseket.
Bár a nehéz pénzügyi helyzettel küzdő Romániának mihamarabb korrekciókra lenne szüksége, a májusi államfőválasztás után jókora késéssel, egy hónapos konzultációt követően jött létre a négypárti koalíció Bukarestben.
A parajdi katasztrófával kapcsolatban – amely kollektív trauma – némelyek azon töprengtek, hogy inkább ipari, vagy pedig természeti katasztrófáról van-e szó.
Eddig tartott: Donald Trump amerikai elnök második mandátuma kezdete után fél évig tudott kitartani azon elv mellett, hogy igyekszik távol tartani az Egyesült Államokat a világban dúló fegyveres konfliktusokban való részvételtől.
Nem mintha a román kormányokat általában túlzott stabilitással lehetne vádolni, de a jelenleg „építés alatt” álló kabinet kapcsán még inkább kijelenthető: kódolva lesz benne az instabilitás.
A parajdi sóbányát érintő természeti csapásról, még inkább emberi mulasztásról sokan és sokat írtak, írnak és még írni fognak.
Bukarest megpróbál túllépni eddigi, meglehetősen passzív külpolitikáján, és jelentősebb szerepet kíván vállalni Európa keleti és délkeleti részén – erre enged következtetni Nicuşor Dan újdonsült államfő eheti moldovai és ukrajnai látogatása.
A közelmúltban végbement társadalmi-politikai folyamatok ismeretében a lehető legkedvezőtlenebb irányba tartanak Bukarestben a kormányalakításról és a költségvetési hiány csökkentéséről szóló pártközi tárgyalások.
Ha George Simion nem is győzött az elnökválasztáson, azért mégis sokat nyert abból a „kalandból”, hogy ő lett a szélsőjobboldal közös államfőjelöltje.
1916. szeptember 20-án az Erdélybe betörő román hadsereg egyik ágyúlövedéke Vízaknán léket robbantott a hegy oldalában, és a korábban elárasztott sóbányából kitóduló sós víz három 1848-as huszár konzerválódott holttestét is magával sodorta.