JEGYZET – A már unásig agyonemlegetett, de feladni semmiképpen sem akaródzó üres ígérgetések és ámítgatások mellett van még ennek a „dicsőséges” hazai közéletnek egy másik erősen berögzült szokása: a közvélemény kitapogatása.
2017. április 02., 22:552017. április 02., 22:55
Tökéletesen működött már a 90 előtti világban is, sőt talán épp akkor jutott el a csúcsra. Nagyon egyszerű az egésznek a menete: ha sok a gond és baj, elterelő hadműveletként valami óriási bődületet dobtak be, amin aztán az emberek jól elrágódhattak. Ha netán az egész rémhírből csak bejött valami, akkor is jóval kevesebb rémség lett, mint első hallásra, és úszhatott mindenki az örömben, hogy megmenekültünk.
A legeklatánsabb példa, amikor elhíresztelték, hogy személyenként kizárólag tíz négyzetméter dukál mindenkinek, az ezen felüli területre beköltöztetnek más családokat. Hónapokig csak erről lehetett mindenütt hallani, számítgatták az emberek, melyik kis tömbházlyukba írathatnák be a távoli nagynénit-nagybácsit, sikerül-e kijátszani a hatóság figyelmét és hasonlók. A helyzet „fokozódásának” lecsillapulásával aztán elaludt a lakterület problémája is, mindenkinek az örömére. Ez a mostani arrogáns, pimasz társaság pedig előszedi a sutból az apáiktól megörökölt módszert, hogy eltereljék más bajokról a figyelmet.
Ha nem tévedek, azt hiszem, van egy egész rémhírfaragó brigádjuk, s egy másik, aminek a feladata a gondosan kifaricskált rémhírek szivárogtatása. Ezek közös fedőneve a „források”, a papagáj tévéadók rájuk hivatkoznak. Amióta a választások után megkezdték áldatlan tevékenységüket, gyanúsan sok rémhír került a piacra. Csak találomra szemelgetek, a legelrugaszkodottabbakat választva: bedobták, hogy a külföldön dolgozóknak komoly összegekkel kell itthon is adózniuk; a bebörtönzöttek sztrájkokat és egyéb megmozdulásokat helyeznek kilátásba, követelve az új büntető törvénykönyv megalkotását és sürgős életbe léptetését, merthogy ezt már így nem lehet bírni; nemrég pedig a csipekkel átitatott, egészségügyi nyilvántartóval kombinált személyi azonosítóról szólt a fáma.
Az emberek háborognak, elégedetlenkednek – a rémhírbrigád pedig örvendezik: ezekkel törődünk, nem az ő közpénzlopási akcióikkal. És máris elérték céljukat: kitapogatták a közvéleményt, érzik, mi az, ami semmiképpen sem nyomható le a torkunkon, és mi az, amivel még érdemes próbálkozniuk. Némi kis finomításokkal, természetesen. Nem is értem, miért nem működtetik nyíltan a rémhírbrigádokat, miért kell annyit költeniük a fedőszervekre?!
Donald Trump győzelme nyomán nem oldódnak meg a világ gondjai egy csapásra, sőt gazdasági tervei miatt Európa is aggódhat, de esély nyílhat a háborús konfliktusok lezárására, magyar szempontból pedig gyökeres változás várható a jó irányba.
A körülmények úgy hozták, hogy a világ nagyon sok országában rendeztek választásokat ebben az évben.
Ha a kétségbeesett vagdalkozással ötvözött szánalmas vergődés olimpiai sportág lenne, a román Nemzeti Liberális Párt (PNL) Nicolae Ciucă elnökkel az élen komoly éremesélyekkel indulhatna.
Igencsak elrugaszkodik a valóság talajától, aki az EU-csatlakozásról szóló moldovai népszavazás eredményét úgy magyarázza, hogy azzal az ország végleg demonstrálta elköteleződését a nyugati integráció mellett, jókora csapást mérve ezzel a Putyin-rezsimre.
A román média keményen ostorozza a szerinte orosz befolyás alá került moldovai köztársaságbeli Gagauz Autonóm Tartomány szavazási eredményét. A gagauzok vajon miért nem szeretik a nagyromán jelöltet, és vele együtt az Európai Uniót?
A végén még az a szégyen éri a romániai lakosságot, hogy magyar és/vagy orosz áram és földgáz jön majd a falból.
Bár a román politikumban kétségkívül erős a konkurencia, Nicolae Ciucă liberális pártelnöktől senki sem veheti el az első helyet a hét legszánalmasabb és legröhejesebb kijelentéséért zajló versenyben.
Súlyos, de szükséges döntés volt: Izrael végül bevállalta a kétfrontos háborút az ország népét, államiságát fenyegető terrorszervezetekkel szemben.
Rekordokat dönt a román állam költségvetési hiánya. A túlköltekező kormány valahogy kihúzza a választásokig, de hogy utána mi lesz, arról csak rossz sejtések vannak.
A végén még oda lyukadunk ki, hogy Klaus Iohannis politikai jövője fontosabb Románia sorsánál.