Arra nincsen tér, keret, hogy megismertesse a gyerekekkel a környező világ alapvető dolgait – mondjuk az élelmiszerek alapanyagát, azt, hogy miként viselkedik különféle körülmények között, használatkor a faanyag, a műanyag, a fém, vagy megtanítsa, hogyan lehet legkönnyebben tüzet gyújtani, esetleg felvarrni egy leszakadt gombot. Ehelyett gyakorlati órákon is elméletet tanítanak, és ha a tanár valóban kézzelfogható, használható ismereteket akar átadni a képernyőfüggő, mindennapjait a tárgyakkal való ügyeskedéstől távol élő nemzedéknek, akkor bizony szabadidejét, többletenergiát kell áldoznia a tanításra. „Az elismerés mindezért talán tíz év múlva, egy kedves köszönet formájában érkezik meg” – tette hozzá keserűen, rezignáltan a pedagógus.

Sokféle irányba indíthatja el gondolatainkat ez az egyszerre mindennapinak és sokatmondónak hangzó vélekedés. A tanítók napja apropóján – amit június 5-én tartanak Romániában – eszünkbe juthat egyrészt, hogy mennyi minden múlhat a pedagóguson a tekintetben: felkészíti-e a gyermeket az élet gyakorlati oldalára, tennivalóira. Hiszen a tantervek, tantárgyak elsöprő többsége az érettségi után oly sokszor elfelejtett információmennyiség átadására helyezi a hangsúlyt. Aztán ott van tanügyi rendszerünk – képzavarral élve – betonbiztos instabilitása. Napról napra, hétről hétre annak vagyunk tanúi, hogy folyamatosan változtatják, módosítani akarják az oktatás valamelyik szegmensét, így a pedagógusok számára külön kihívást jelent, hogy állandóságot, az oktatás megbízhatóságát, körvonalazott jövőképet sugalljanak, közvetítsenek a gyerekek felé mindennapi munkájukban.

És ott a megbecsültség kérdése. Bár manapság sem végzi igazi lelkesedéssel, hivatástudattal és felkészültséggel minden tanár a munkáját, azért szép számmal akadnak, akik a tantervi előírásokon túl, sokszor erejükön felül rengeteg energiát fektetnek nemcsak a tananyag átadásába, de az életre való nevelésbe is. Ők azok, akik elsősorban valóban emberpalántáknak, formálódó lelkeknek tekintik a gyerekeket, nem pedig kis tanulógépeknek. Az természetesnek tekinthető, hogy a diák az iskolaévek alatti történések forgatagában nem tudja felmérni, kellőképpen értékelni mindazt, amit a lelkiismeretes pedagógus érte tesz. Esetleg csak felnőtt fejjel, jóval később méltányolja, akkor, amikor – a technológiatanár szavával élve – a „köszönöm” végre megérkezik egy kedves, hálás szó formájában. Ennek ellenére bízzunk abban, hogy vannak és lesznek olyan tanítók, tanárok, akik továbbra is az emberformálást tartják szem előtt, tekintet nélkül arra, hogy egyáltalán megérkezik-e tíz év múlva a kedves köszönet.