Mióta az év egy meghatározott napján kiemelten felhívják a figyelmet egyéni és társadalmi létezésünk legkülönfélébb szegmenseire, például a környezettudatosságra, a Föld értékeire, a nevetésre, a különféle betegségekre – egy-egy terület reflektorfénybe kerül 24 órára. Megeshet, hogy az egynapnyi, tiszavirág életű, „megszervezett” figyelemnek köszönhetően, talán hosszabb időre.

A költészetnek a hétköznapin felülemelkedő természetéből, varázsából adódóan különleges, megfoghatatlan a kiterjedése, így egészen sajátos dimenziókat tölt be. Ahogy Kosztolányi mondta, a líra „a véletlen tündéri ajándéka”, „mindannyiunk anyanyelve, hiszen az emberiség előbb tudott versben beszélni, mint prózában”. Mint ilyen, a vers akár imaszerűnek is tekinthető, hiszen végigkísér bennünket világnapokon innen és túl szinte mindig, csecsemőkortól kezdve a gyermekkoron át, kamaszkori lázadásaink verssorszerű felkiáltásaiban, a felnőttkori rezignált magányban éppúgy, mint vigaszként a kétségbeesésben, együtt érző dallamként a boldog őrületben. Még akkor is végigkísér, ha nem irányul rá nap mint nap figyelmünk erőteljes ragyogása. Végigkísér, hiszen a lírai alkotás – legyen az klasszikus vagy kortárs, íródjon bármilyen nyelven – a mindannyiunk lelkében, gondolataiban ott lakozó kimondhatatlannal rokon. A jó vers pedig kortalan üzenetével rabul ejtheti az olvasót akkor is, ha kettő, húsz, száz vagy akár ezer éve írták, hiszen azt érezhetjük: a költő pontosan tudta ugyanazt, ami itt és most bennünk, a mi belső univerzumunkban zajlik.

És vajon mi a helyzet manapság a verssel? Sokan mondják, hogy a pénz, politika, fogyasztás, a szélsebesen áramló információ uralta világunkban egyre kevésbé jut tér, idő a kultúrának, így a költészetnek is. Azt is gyakorta emlegetik, hogy a digitális bennszülötteknek nevezett ifjú generáció tagjai egyre kevesebb irodalmat olvasnak, persze verset is. Azt is hangoztatják, üdvösebb lenne, ha az oktatásban inkább a kortárs lírán keresztül közelítenének a fiatalok a klasszikusok felé, és nem fordítva, ahogyan azt általában teszik. És sokan vélekednek úgy, hogy a kortárs költészet gyakorta „önmagába fordul”, belterjessé válik, csak elvétve képes megszólítani szélesebb tömegeket, a költők sokszor inkább önmaguknak és egymásnak írnak, a mai verset pedig kevesen „fogyasztják”.

El lehet mindezen töprengeni, hiszen ezeknek a vélekedéseknek lehet némi igazságtartalmuk. De a vers ma is, akárcsak az emberiség történetében mindenkor, élő, lüktető, népszerű, és a számokban, pénzben mérhető könyveladások csökkenése ellenére megtalálja a maga útját a közönséghez. Ma esetleg sokan nem könyvlapokról olvassák, hanem képernyőn, esetleg meghallgatják az interneten megzenésített formában. Így a jó vers ma is elfoglalja az emberek lelkében, gondolataiban ugyanazt a helyet, amit évszázadokon át mindig is birtokolt. A hétköznapok verstelen valóságában legtöbbször megélhetésért botorkálunk vagy rohanunk, és nem marad időnk átadni magunkat semmiféle lírai varázslatnak. Azonban egész biztosan ott rejlik mindannyiunkban, ha másként nem, hát búvópatakként a költészet ősi és mindenkori, megszentelt mágiája. Ott rejlik és szomjazunk is rá. Hiszen a vers semmivel sem pótolható.