Az Európai Parlament kilencedik, a napokban közölt Eurobarométer-felmérése szerint a romániai lakosság mindössze 46 százaléka tartja még mindig jó dolognak Románia európai uniós tagságát, szemben a 62 százalékos európai átlaggal. 2015-ben még jóval magasabb, 68 százalékos volt azoknak a romániai lakosoknak az aránya, akik szerint az uniós tagság jó dolog, szemben az akkori 54 százalékos uniós átlaggal. Az adatok azt mutatják, a romániai lakosság EU-ba vetett bizalmában a fordulópontot a koronavírus-világjárvány jelentette, amikor Brüsszel szigorú, a beoltottságtól függő utazási szabályokat vezetett be (ezzel szemben közben európai szinten nőtt az EU-ba vetett bizalom).

Egyértelmű, hogy a romániai euroszkepticizmus a pandémia ideje alatt kapott erőre, az ukrajnai háború kitörése óta pedig csak tovább izmosodott. Mégpedig a közbeszédet meghatározó vagy jelentősen befolyásoló bizonyos diskurzusok miatt, melyek óriási támogatottságot élveztek-élveznek – nem feltétlenül a hagyományosan fősodratúnak nevezett kommunikációs csatornák tereiben, hanem a közösségi média óriási meggyőző erőket mozgató „alvilágában”. Ahol a hangzatos korlátozás-, tudomány- és oltásellenes vélemények vitték a prímet, az „idegen erők által ránk kényszerített” eszmék, cselekedetek felemlegetése, miközben az EU-ellenes retorika ugyanúgy jelen van az ukrajnai háború témakörében is.

Ugyanakkor a jelenség már hosszú ideje megnyilatkozik a közbeszédben. Hiszen a romániai politikusok az évek folyamán – bár folyamatosan mantrázták az uniós szellemiség netovábbjait – a kényelmetlen, megszorító, bérlefaragó intézkedések foganatosítása során rendre Brüsszelre kenték a dolgot, politikai színezettől függetlenül, mondván: sajnos „uniós elvárás”. A szegény ember meg joggal tette fel a kérdést: minek nekünk ez az egész, ha csak a rossz jön onnan.

Aztán a korrupcióellenes hadjárat kiszemeltjei, áldozatai is – főleg szociáldemokrata politikusok – előszeretettel emlegették az idegen szándékot, külföldi kezeket, irányítást, de választások előtt is, amikor szükség volt a néha-néha látszólag pásztor nélkül maradt szélsőséges nyáj urnák elé terelésére. Jelenleg persze megvan a főkolompos a Románok Egyesüléséért Szövetség (AUR) „személyében”, amely a kétszínűség taktikájával nyomul előre, ha az ország uniós tagságáról van szó.

Mert bár hivatalosan nem támogatják a kilépés ötletét, és az EU-t belülről megreformálni kívánó euroszkeptikus EP-képviselőcsoporttal, az Európai Konzervatívok és Reformerekkel is szövetkeztek, közben nacionalista-populista diskurzusukban rendre felmerül a Brüsszel-ellenesség. Hiszen a pandémia alatt a Nyugat-ellenességet is hirdető korlátozás- és oltásellenes mozgalmak élharcosai voltak, a „Roexit” kifejezés pedig az egyik legsűrűbben használt kulcsszó közösségi platformjaik kommentáradataiban.

Az AUR és a hozzá köthető megmondóemberek ellenőrizetlen, hamis állításokra, féligazságokra, szókifordításokra, félrevezetésekre alapozva sugározzák magukból az euroszkepticizmust (is), amely nyitott fülekre talál a pandémia, illetve a háború okozta válság által megviselt tömegekben. Nem véletlen, hogy egyre nagyobb támogatottságot mutatnak a felmérések: egy márciusi közvélemény-kutatás szerint 19,1 százalékon állnak.

A liberálisok (21,6%) nyakában, akik még mindig jókora hátránnyal rendelkeznek a csökkenő népszerűséget mutató szociáldemokratákkal szemben (30,4%). Kettejük nagykoalíciója viszont egyelőre áll – bármennyire is felkavarja a vizeket az idén aktuális kormányfőrotáció, illetve a jövő évi választásdömping, a két nagy ellenfelet szövetségben tartja az a rengeteg pénz, amely fölött rendelkezhetnek.

Mégpedig brüsszeli forrásokból, az Európai Unió történetének legnagyobb támogatási költségvetéséből: a pandémia okozta válságból történő kilábalást elősegítő 672,5 milliárd euróból mintegy 30 milliárd jut Romániának. Amelyet persze nagyon nem mindegy, hogy ki oszt szét, hogyan, kinek, mennyit. A vezető román politikai erők pedig úgy döntöttek, vérre menő harcok helyett inkább kiegyeznek, hogy mindenki élvezhesse a pénzosztónak kijáró hódolatot.

Viszont most is kitűnik, a romániai lakosság nem a hálájáról híres: miközben kórházak, bölcsődék, óvodák, iskolák, autópályák, metró, új vasútvonalak épülnek, és még számtalan más beruházás valósul meg az országban az uniós pénzeknek köszönhetően, nekünk nem tetszik Európa. Mert hajlamosak vagyunk minden alapvető jót – például a nem is olyan rég kiharcolt szabadságunkat – természetesnek venni, tehát elfelejteni, hogy milyen áron lett, van, és inkább nyakig belegázolunk-belefeledkezünk a szintén természetesen létező, természetesen orvoslásra szoruló hibák, a rossz állandó osztásába-dagasztásába.

Főleg az erdélyi magyaroknak nem tetszik, akiknek a szemében igazán nagy ellenséggé duzzadt a „mindenért felelős” Nyugat, az EU az ukrajnai háború témakörében. Olyannyira kövéren (az akkori romániai átlaghoz viszonyítva), hogy az orosz agresszió megtörténte után nem sokkal készült felmérés erdélyi magyar gazdái jó ideig nem is tárták fel kutatásaik eredményét, nehogy román nacionalisták meglovagolják a témát, és megbélyegezzék a teljes erdélyi magyar társadalmat. Amely amúgy az EU-csatlakozást követő években még a romániai átlagnál magasabb arányban volt Unió-párti. Aztán lassan megfordult az arány.

Nem titok, hogy az utóbbi időben mindehhez nagyban hozzájárult a Fidesz Brüsszel-ostorozó politikája, amelyet az erdélyi magyarok túlnyomó többsége ugyanúgy cakkumpakk átvesz, megél, magáévá tesz, mint az anyaország egyéb, kisebb-nagyobb belügyeit: a pitiáner pesti bulvárhírektől kezdve egészen a belpolitikai csatározásokig. Ami persze mindenkinek szíve-joga.

Viszont egyet nem szabad elfelejteni: Erdély bő száz éve Románia Európája, a nyugati szellemiség, civilizáció letéteményese, lángőrzője. Nagyrészt nekünk, erdélyi magyaroknak, őseink örökségének köszönhetően, Szent Istvántól egészen az ötvenhatosokig.

Az elmúlt bő száz évben bármennyire is összemosódott ez a föld a dominánssá vált, erőszakosan asszimiláló kultúra-hatalom balkáni sodrásával, még mindig többet ad, tanít például az ide a Kárpátokon túlról beköltözötteknek, mint amennyit a befogadás során veszít hajdani nyugati fényéből, kisugárzásából. Bizony, most Európa erdélyi gyertyájának lángját elsősorban nem a „beözönlőktől” kell óvni, hanem inkább eddigi őrzői megmagyarázhatatlan, hátborzongató pálfordulásától.