Agorásdi

Úgy teszünk, mintha... Pedig az utóbbi években valami megváltozott, valamit nem vettem észre, eltáthattam a számat, máshová néztem, nem tudom: az addig magánéletnek hitt eseménysor, vagy legalábbis annak java része – kiköltözött az utcára. Még a sarokig sem kell elmennem, máris jön velem szembe egy gondolataiba mélyedő alak, aki szinte észre sem veszi, milyen önfeledten tömi magába a zacskóból előhúzott perecdarabokat. Mögötte másik kettő, szenvedélyesen vitatkoznának, ha nem volna mindkettőjük szája tele valamiféle rágnivalóval. Arcukon látszik az indulat, de előbb meg kell csócsálni a sós vagy édes kekszet, utána meghúzni a félliteres pillepalackot és folytatódhat a vita. A másik oldalon vidám ificsapat, mindeniknél fagylaltos pohár, ki műanyag kanálkával eszeget, ki csak úgy „szőr mentén” nyalogatja a hideg édességet, ami csepeg össze-vissza, a fiatalok meg nagyokat nevetnek, amikor a másik felsőjén éktelenkedni kezd a fagyifolt. Miközben a másikon nevetnek, ők is leeszik magukat, sebaj, majd anyu otthon kimossa. A sarkon félrehúzódva öltönyös fiatalember, aki épp azzal kínlódik, hogyan oldja meg a mindössze két kezére eső három fognivalót, de úgy látszik, van már gyakorlata, mert amíg a telefont a füle és a felhúzott válla közé illeszti, aktatáskáját hóna alá kapja, a másik kezében lévő jókora pizzaszeletet pedig ügyesen ketté hajtja, hogy beszéd közben is könnyen ehessen. Nagy a kísértés, hogy mintha csak bámészkodnék, ácsorogjak a közelében addig, amíg a nyílt utcán elköltött ebéd után előhúzza az üdítőt vagy ásványvizet, hadd lám, hogy oldja ezt is meg. De aztán inkább továbbmegyek, hátha még ennél is érdekesebb helyzeteket sikerül meglátnom. Nem árt ugyanis tanulmányoznom ezeket az utcán evő-ivókat, mert ki tudja, mikor fog énrám is törni a farkaséhség, hogy abban a percben táplálkozni kényszerüljek, vagy mikor leszek én is olyan fontos ember, akinek annyi ideje sincs a folyton csengő és csengetett telefonoktól, hogy otthon, asztalhoz ülve költse el mindennapi eledelét.