A csángók félelme

Egyesek szerint a tudós megközelítések már olyannyira elrugaszkodottak a valóságtól, hogy a vizsgált közösségnek gyakorlatilag semmilyen haszna nem származik belőle, a több ezer oldalas, egyre csak gyarapodó könyvészet nem tükröz mást, mint a kutatók öncélú magamutogatását. Mások azt tartják visszásnak, hogy olyan közösséget akarnak minduntalan visszarántani a nemzet keblére, amely akarva-akaratlanul, de magyarságtudatát régen feladta, s nyelvében is csak olyan hagyományokat őriz, amelyek nagyrészt a katolicizmus archaikus alapigéire vezethetők vissza.

Mindez tíz évvel ezelőtt nem rettentett el néhány elhivatott pedagógust attól, hogy ismét beindítsa Moldvában a magyar nyelv oktatását. Erős ellenszélben, de Klézsén és Pusztinán is elkezdődött a tanítás, 2002-ben pedig itt-ott már az állami iskolákban is lehetett magyar szót hallani a katedra mögül. Idén már 24 településen tanulhatnak a kisdiákok magyarul, de az asszimilációt ez sem állíthatja meg. Politikai akaratról pedig továbbra is csak akkor lehet hallani, ha a csángómentés kérdéséből hasznot lehet húzni. A nyilatkozatok szintjén kifulladt ígéretek pedig semmilyen formában nem szolgálják a csángó közösség érdekeit, inkább a kétkedők, de még inkább az ellenzők malmára hajtja a vizet. Miközben egy olyan védtelen népcsoportról van szó, amely eleve egy szociálisan és gazdaságilag visszamaradt régióban él, ahol a vasárnapi misét még mindig románul celebrálják, és ahol nincs hely képviselői számára a politikai életben és a közintézményekben sem.

Ezeket a problémákat biztosan nem lehet megoldani csupán egy oktatási program segítségével. Az állandó nyomásgyakorlás feladata azoké, akik a konferenciákon, tánctalálkozókon és jótékonysági rendezvényeken protokollbeszédük után nagy tapsot kapnak, miközben eddig sorsdöntő kérdésekben nem értek el jelentős előrelépéseket. És ezt most azok a lujzikalagori és diószegi családok sínylik meg, akiket még mindig meg lehet félemlíteni, függetlenül attól, hogy csángómentőink éppen hatalmon vannak.