Egyre hangosabbak lettek azok az erők, amelyek a nemrég csatlakozott uniós tagállamokban találták meg a bűnbakot. Az érinthetetlen politikai korrektség része lett hálátlan csecsszívókként beszélni a kelet-európai volt kommunista országokról, amelyek csak a Nyugatról érkező pénzekből akarnak élni, polgáraik pedig alacsony fizetésekért veszik el a munkát a fejlett és civilizált európaiaktól. Ha ma valaki találomra belelapoz egy „tekintélyes” nyugat-európai újságba, bizonyosan talál legalább egy olyan cikket, amely mélységes megvetéssel ír valamelyik keleti uniós országról. Több vezető francia, német politikus nyíltan vallja: kétsebességű Európára van szükség. Azaz az eddig háttérbe szorított új tagállamokat hivatalosan is a másodosztályba kell száműzni. Románia egyébként egyike azoknak az országoknak, amelyeket sokan leginkább a harmadosztályban látnának szívesen, legalábbis ezt mutatja a schengeni tagság mondvacsinált indokokra hivatkozó, valójában egyértelműen politikai alapú megtagadása.

A Nyugat- és Kelet-, vagy ha úgy tetszik, Közép-Kelet-Európa közötti elmélyült törésvonalak elsősorban az utóbbiakat, térségünket sújtják, érthető tehát, ha szabadulnánk tőlük. A kérdés csak az, milyen módon. Összefogva, nagyobb erőt felmutatva az uniós nagyhatalomnak számító Németországgal vagy Franciaországgal szemben, valamiféle számunkra is előnyös kompromisszumot próbálunk elérni, vagy feltett kézzel, a „legyen szent a béke” jegyében jó arcot vágunk az erősebbek döntéseihez? Ezt a két különböző hozzáállást látjuk viszont most a budapesti, illetve a bukaresti külpolitikában. A magyar kormány eddig is jól ismert diplomáciája részeként erősítené Romániával is a térségbeli együttműködést – erről beszélt Orbán Viktor Temesváron. Románia ugyanakkor folytatná a nagy nyugati államokhoz, s elsősorban Angela Merkel Németországához simuló diplomáciáját, legalábbis üzeneteiben. Nagyjából ezt hallottuk kedden Johannistól. Semmi új nincs tehát a nap alatt.

Mindeközben számos konkrét EU-s kérdésben Bukarest is markáns része a közép-kelet-európai együttműködésnek. Amikor ugyanis a szavakban egységes Európáról beszélő nyugati miniszterelnökök vagy államfők csökkentenék a jóval nehezebb gazdasági helyzetben lévő, de remek piacnak bizonyuló keletiek támogatását, hivatalos nevén a strukturális alapokat, Románia sorstársaival, így Magyarországgal együtt áll ki a kezdeményezés ellen. Hasonló a helyzet az agrártámogatások ügyében. Amikor Magyarország hangosan – a többi térségbeli ország csendesebben – ellenezte a kötelező kvótákat a migránsok befogadása kapcsán, Románia diszkréten, majdnem szótlanul, de megint a szomszédaival együtt szavazott. A gázvezetékek összekötése magyar–román viszonylatban, akárcsak az egész térségben, úgyszintén a közép-kelet-európai együttműködés része.

Az a helyzet, hogy Románia akkor sem tudja megváltoztatni földrajzi elhelyezkedését, ha azt nagyon szeretné. Nyugatról nézve Bukarest Kelet-Európa része, és ez így is marad. Ahogyan a szász Klaus Johannist minden igyekezete ellenére sem fogják a románok soha igazi románnak, a magukénak tekinteni, éppúgy Románia is hiába vár arra, hogy egyszer csak nyugati státust adnak neki a berlini, párizsi, brüsszeli füleknek szépen csengő politikusi nyilatkozatokért cserébe.