A puccs, ami meg sem történt

A Wagner zsoldoscsoportot létrehozó Jevgenyij Prigozsin – aki a vendéglátó-ipari érdekeltségei révén hatalmas vagyonra tett szert, miután Putyin orosz elnök belső köreibe is bekerült – eddig amolyan „hangembernek” tűnt, aki csak össze-vissza vagdalkozott. Igaz, az azért már az oroszországi állapotokat ismerve komoly elszántságra vallott, hogy a nyilvánosság előtt merte megkérdőjelezni Szergej Sojgu védelmi miniszter és Valerij Geraszimov vezérkari főnök hozzáértését. Majd amikor egy olyan videó is nyilvánosságra került, amelyen a wagneresek az orosz reguláris haderő egyik tisztjét fogolyként vallatják, miután az embereivel rálőtt a zsoldosok egyik járművére, már érezhető volt, hogy egyre nagyobb a feszültség.

Az azonban még így is döbbenetes, hogy Prigozsin – arra hivatkozva, hogy az orosz hadsereg támadást intézett az emberei ellen – Ukrajnából bevonult Oroszországba, majd megindult Moszkva ellen, Sojgu és Geraszimov felelősségre vonását ígérve.

Sokakban felmerülhetett, hogy mindez valójában csak amolyan „maszkirovka” lehetett, amely arra szolgált, hogy az orosz haderő eddig legsikeresebbnek bizonyuló egysége és a katonai vezetés közötti ellentét látszatát keltve tévessze meg a Nyugatot és Ukrajnát, arra ösztönözve utóbbit, hogy az óvatosságot félretéve teljes erővel indítsa meg az offenzívát. A fejlemények alapján azonban úgy tűnik: a moszkvai illetékesek tényleg úgy érezték, hogy Prigozsin a zsoldoshadserege sikerei nyomán túlságosan megerősödött, és túlságosan arcátlanná vált, ami ellen tenni akartak, Prigozsin pedig valóban komolyan gondolta, hogy akár katonái segítségével is „igazságot” tesz, és felelősségre vonja az orosz katonai vezetést, amiért az ukrajnai hadjárat nem az elképzelések szerint alakul.

Így aztán – annak ellenére, hogy sokan talán nem gondolták, hogy Európában ilyesmi a 21. században előfordulhat – a történelem során már sokszor megvalósult, klasszikus forgatókönyv szerint zajlottak az események: egy zsoldosvezér a zsoldosai élén megpróbálta megdönteni az aktuális uralkodó – vagy ebben az esetben hivatalosan csak az uralkodó néhány alárendeltje – hatalmát. Ehhez megvoltak az eszközei, hiszen a Wagner Bahmut hosszú hónapokig tartó, végül orosz sikerrel végződött ostroma révén komoly hírnevet vívott ki magának, mint az Ukrajnában eddig meglehetősen lanyha teljesítményt nyújtó orosz haderő legütőképesebb egysége. Ráadásul az orosz haderő és hadianyag jelentős részét lekötik az ukrajnai hadműveletek. Vagyis akár még sikeres is lehetett volna az akció – de a jelek szerint Prigozsin elszámította magát.

Nagyon úgy tűnik, hogy a Rosztov elfoglalását követő diadalittas nyilatkozatok ellenére, miszerint az emberek lelkesen fogadták a wagnereseket, az orosz reguláris haderő tagjai pedig sorozatosan álltak át, végül mégsem volt olyan tömeges a Moszkva bevételét célzó „hadjárat” támogatottsága, ahogy azt a Wagner-vezér remélte. És itt most nem is annyira a tömegtámogatottság a fontos, hanem az, hogy arról nem érkeztek hírek, miszerint bárhol, bármilyen jelentősebb létszámú orosz katonai egység, vagy akár magas rangú tiszt jelezte volna: Prigozsin mellett áll. És bár utólag felmerültek olyan hírek, hogy lehetett legalább egy tábornok Szergej Szurovikin személyében, aki a pártját fogta, ez nem volt elegendő.

Így pedig az akció kifutása nagyjából egyesélyesnek tűnt: véres, sok ezer áldozatot követelő harcok árán a Wagnert előbb-utóbb felmorzsolják. Persze ha polgárháború tört volna ki, amely során a reguláris orosz erők hosszabb ideig nem tudtak volna felülkerekedni a Wagner fölött, az még jobban megingatta volna Putyin hatalmát, és előfordulhat, hogy ebben az esetben már több tábornok is megfontolta volna, hogy katonáival együtt Prigozsin oldalára álljon. De nem így lett: Aljakszandr Lukasenka fehérorosz elnök furcsa közvetítése nyomán Prigozsin és az orosz haderő alá történő besorolásukat elutasító wagneresek Fehéroroszországba „emigrálhattak” – legalábbis egyelőre.

A kompromisszum a fentebb leírtak alapján mindkét félnek, Prigozsinnak és Putyinnak is jól jött, hiszen előbbi megelőzte, hogy egységei véres harcokban semmisüljenek meg, utóbbi pedig a polgárháborús állapotokat, amelyek alaposan megtépázták volna a Kreml presztízsét – és nem utolsó sorban az Ukrajnában zajló háborúban is esélyt adtak volna az ukránoknak a sikerre. Ráadásul megmaradtak a Wagner értékes egységei is, amelyek viszonylag jól felszereltek, és komoly harctéri tapasztalatokkal rendelkeznek, de persze ha tovább harcolhatnak, akkor is csak a hadsereg szigorú ellenőrzése alatt. Arról nem is beszélve, hogy a zsoldoscsoport Afrikában komoly ügyleteket bonyolít – gondoljunk csak a szudáni aranykitermelésre.

Tény ugyanakkor, hogy a mintegy nyolcezer fős Wagner-kontingens fehéroroszországi megjelenése nem túl jó hír, bár az azért Prigozsin minden, kalandorságra való hajlama ellenére sem tűnik jelenleg valószínűnek, hogy valamelyik NATO-tagállam megtámadására készülne.

Érdemes kitérni arra is, hogy a zsoldoshadsereg világszerte – Ukrajna mellett egyes afrikai országokban és Szíriában is – megtapasztalt kegyetlenkedései ellenére sokan a Wagner-vezérnek szurkoltak, csak azért, mert azt hitték, Az ellenségem ellensége a barátom elv itt is érvényes. Holott Prigozsin eddigi megnyilvánulásai alapján nem túl nagy merészség kijelenteni, hogy sokkal rosszabb helyzet állt volna elő, ha az ő kezébe kerül a hatalom. Hogy nem az Ukrajna elleni háborúval van baja, azt az is jelzi, hogy Rosztovban elfoglalta ugyan a katonai főparancsnokságot, de csupán azért, hogy az irányítása alá tartozó orosz haderő ne a Wagner ellen harcoljon, hanem zavartalanul folytathassa az ukrajnai hadműveleteket.

Emellett a Moszkva elleni „menet” is jelzi: hajlamos az alig meggondolt, beláthatatlan következményekkel járó lépésekre, korábban pedig nem egyszer jelezte, elégedetlen az Ukrajna elleni hadműveletek intenzitásával, és újabb mozgósítást követelt. Ilyen körülmények között simán benne volt a pakliban, hogy ha a főparancsnoki tisztség közelébe kerülne, akár a taktikai atomfegyver bevetésétől sem riadna vissza. A mostani akció nyomán amúgy is fennáll a veszélye annak, hogy a moszkvai vezetés – megelőzendő egy hasonló akciót – a nacionalistáknak kedvezendő a keményebb fellépés mellett dönt Ukrajnában.

Ami a jövőt illeti, Prigozsin élete természetesen egy pillanatig sem lesz biztonságban, legalábbis nehéz elképzelni, hogy Putyin büntetlenül hagyná a nyílt lázadást. És nem csupán a de facto Oroszország részeként kezelt Fehéroroszországban kell aggódnia, ahol Moszkva bármikor ráteheti a kezét, de az FSZB vélhetően előbb-utóbb akkor is a nyomára bukkan, ha nevet változtat, és drag queenként helyezkedik el egy acapulcói melegbárban.

Ugyanakkor Putyin pozíciója sem annyira szilárd, mint szombatig volt. Prigozsin példáján, illetve az arra adott, meglehetősen renyhe és zavarodott reakción felbátorodva (különösen akkor, ha az ukrajnai háború Oroszország számára kedvezőtlenül alakul) számos oligarcha vagy hírszerző szolgálat gondolhatja úgy, hogy egy vagy akár több magánhadsereg bevetésével – ezekből jelenleg 37-et tartanak nyilván – , a reguláris haderő saját oldalára állításával magához ragadhatja a hatalmat.