A Notre-Dame és a feltámadás

A héten mindezekhez most újabb tragikus történés csatlakozott: egy életre beleégett az agyamba, ahogy a hétfői kocsmakvíz aktuális fordulójának félidejében – lévén olyan rendezvény, ahol a „puskázás” elkerülése érdekében hírcsatornák sem mennek a tévében, és okostelefont sem lehet használni – a kvízmestertől értesültünk a hírről, amelyet döbbent hangon mondott be a mikrofonba: ég a Notre-Dame...

Egy ideig el sem hittük, hogy Párizsban, a nyugati világ egyik legfejlettebb fővárosában ez megtörténhet, hogy csak úgy kigyulladhat a „felvilágosult” jakobinus forradalmi őrületet és világháborúkat is túlélő, a nyugati kereszténység egyik jelképének számító, kulturális örökségünk részét képező székesegyház. Mert nem csupán Párizs, nem csupán Franciaország, hanem Európa, benne mi, magyarok is majdnem szegényebbek lettünk kultúránk egyik jelképével. Hiszen a klasszikus nyugati keresztény kultúra keleti határa egybeesik a gótikáéval is, ez a keleti határ pedig – ahogy azt a kiváló történész, Samuel P. Huntington is megrajzolta A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása című, profetikusnak bizonyult művében – a Kárpátokon húzódik. Így a Notre-Dame ugyanúgy a mienk is, mint a kölni dóm, a prágai Hradzsinban álló Szent Vitus-székesegyház, a kolozsvári Szent Mihály-templom, a Farkas utcai templom vagy a brassói Fekete templom.

Bármennyire is próbálja az ember elhessegetni az ilyen gondolatokat, az elmúlt években történt események nyomán természetesen mindenkinek átsuhant az agyán: talán újabb iszlamista terrortámadás történt. Ezt egyelőre a hatóságok kizárják – és jó lenne, ha valóban igazuk lenne, mert nem hiányzik egy újabb provokáció, amely tovább élezi az amúgy is elég feszült viszonyt a keresztény és a muszlim közösségek között. Pláne Európában nem, ahol – főleg a nyugati országokban, így Franciaországban is – egyre nagyobb a muzulmán vallásúak száma.

A mostani, forrongó időkben, amikor az európaitól eltérő gyökerű, zömmel iszlám uralta régiókból kontinensünk felé igyekvő tömegek tematizálják a belpolitikai és az európai szintű közbeszédet is, és sokan – talán nem is alaptalanul – kongatják a vészharangot, hogy egyes politikusok (részben naivitásból, részben politikai érdekből) az európai, keresztény gyökerű nyugati civilizáció és kultúra önfeladását is jelentő bevándorláspolitikát propagálnak, nehéz nem szimbolikusnak látni az amúgy banális balesetet (már ha tényleg az). Sokak szerint az európai hagyományt megtestesítő, annak egyik leglenyűgözőbb stílusát képviselő székesegyházban felcsapó lángok az Európát jelenleg mardosó konfliktusok jelképének is tekinthetők, amelyek kívülről és belülről is emésztik a kontinenst, lassan elpusztítva azt.

Nos, a metafora valóban adja magát, de – főleg így, az ünnepi időszakban – próbáljuk inkább a pozitívumokat látni. A nagyszerű katedrálisban ugyan valóban szinte felbecsülhetetlen értékű kár keletkezett, a tetőzete teljesen kiégett, és a szerkezete is megrongálódhatott. Azonban a tűzoltók emberfeletti erőfeszítése nyomán a lángokat mégis sikerült megfékezni, mielőtt megsemmisült volna maga az épület, és a tűz a számos ereklyét rejtő kincstárat sem érte el, illetve a templom belsejében sem okozott helyrehozhatatlan károkat.

A lényeg: a székesegyház még mindig áll. Ami pedig derűlátásra ad okot: Franciaországban és világszerte is rengetegen mozdultak meg a szimbolikus értékű épület helyreállítása érdekében. Lenyűgöző, ahogy – a középkori templomépítésekre adakozó korabeli mecénások mintájára – Franciaország leggazdagabb üzletemberei szinte órákkal a katasztrófa után máris eurószázmilliókat ajánlottak fel a helyreállításra, az egész ország intézményei megmozdultak, világszerte történtek felajánlások, így alig több, mint egy nap alatt máris 800 millió euróról született felajánlás. 

Persze ez nem jelenti azt, hogy egy csapásra megszűnnek a konfliktusok, és a „haladó” Európa azonnal magába száll, hogy elgondolkodjon: jó irányba tart-e. De a nagyhét kezdetén kiégett székesegyház nagypéntekre és a húsvéti hétvégére a reménytelenség és a pusztulás szimbólumából mégis a jövőbe vetett hit, a tenni akarás, és – miért ne – a feltámadás jelképévé vált.