HIRDETÉS
Aki azt hiszi, hogy egy eldugott moldvai falu polgármesterének kútfejéből bukik ki az ilyen abszurd lépés, az valószínűleg nagyot téved. Az elmúlt években ennél sokkal kisebb bűnökért vitte el a korrupcióellenes ügyészség vagy más ügyészi szerv a polgármestereket, az alpolgármestereket vagy különböző hivatali alkalmazottakat. Ha összeszámoljuk, hogy Dormánfalva önkormányzata az önkényes temetőfoglalással hány törvényt sértett, nehezen hihető el, hogy még a legképzetlenebb vagy legtájékozatlanabb román polgármester is önszántából belemenne egy ilyen „játékba”.
Még az átlagember is tudja, hogy jogállami viszonyok között más birtokának önkényes bekebelezése, vagy önmagában egy temető meggyalázása súlyos büntetéssel járhat. Ha ezekhez a törvényszegésekhez hozzáadjuk, hogy a Hargita megyei Csíkszentmárton polgármesteri hivatalának felügyelete alá tartozó úzvölgyi magyar katonai temetőről egy 2010-es román kormányhatározat is rendelkezik, akkor érthetővé válik, hogy a háttérből kik és milyen szálakon mozgatják a moldvai önkormányzat tanácsosi testületét. Illetve kik szervezik a magyar katonai temetőből román kegyhellyé való nagy átalakítás május tizenhetedikei hivatalos ünnepségét.
A történet gyökerét abban a sokat hangoztatott „párhuzamos államban” kell keresnünk, amely minden bizonnyal nem úgy működik, ahogyan azt a maguk üldözését kidomborító román Szociáldemokrata Párt korifeusai sejtetik, hanem ez az „intézmény” az erdélyi magyarság térdre kényszerítését szolgálja. Ennek már az elmúlt években is tucatnyi jelét láttuk, a százéves román egyesülési lázban viszont újabb és újabb arcaival ismerkedhettünk meg. A román titkosszolgálatok, a bíróságok, az ügyészségek, illetve más állami szervek szoros összefonódásából létrejött magyarellenes „holding” munkastílusa nyomon követhető a restitúciós folyamatot megakasztó visszaállamosítási törekvésekben, a Dan Tanasă „hivatásos jelentgető” napi munkájában vagy a legfrissebb botrányban, amikor magyar–román államközi egyezményekben is szavatolt magyar katonai temetőt forgatnak fel, és alakítanak át kényük-kedvükre. Közismert szóval sírgyalázásnak nevezzük, amikor romániai magyar vagy zsidó temetőkben találkozunk egyre gyakrabban ilyenekkel. Ám a rendszerint magányos és megkattant elkövetők helyett most a román állam vállalja magára az elképesztő kegyeletsértést.
Nehéz megjósolni, meddig fajul a temetőgyalázás forgatókönyve. Ez sokban függ a magyar kormány kiállásától is, hiszen a román állam a dormánfalvi tettével olyan határt lépett át, amire nem igazán volt precedens az elmúlt harminc évben. Akik az éppen soron levő választásokra való felkészülés főpróbájaként tekintenek az ilyen etnikumközi feszültségkeltésre, azoknak bejöhet a számításuk, hiszen bármit is lépjen a magyar fél, azt helyben és Bukarestben majd úgy mutatják be, mint az ősi román föld elleni újabb merényletet, amely az „országegyesítő” román katonák hőstettét kérdőjelezi meg. Ebben a román megközelítésben már szóba sem jöhet, hogy az Erdély földjét védő magyar katonák emlékét úgy lehessen ápolni, ahogyan azt a magyarok teszik évtizedek óta. Román szemszögből ez merő nacionalizmus, irredentizmus és románellenesség.
A legújabb magyarellenes fejlemény is jól mutatja, mennyire messze állunk az őszinte román–magyar megbékélési törekvésektől. Sok év tanulsága, hogy amit a román állam egyezségek nyomán ad, azt két kézzel veszi vissza. Ebből kéne kiindulniuk erdélyi magyar politikusainknak, amikor külső vagy belső támogatóként román kormányokat tartanak életben.
