Ebben a tudós bejelenti, hogy a gép működése pofonegyszerű: az ügyfél bedugja a fejét, a gép pedig megborotválja.

Arra a felvetésre, hogy De hát nem mindenkinek egyforma a fejformája, lazán csak annyit válaszol: Ja, előtte nem!

Mint ismeretes, a radikális közigazgatási átszervezés ötlete a kereskedelmi és iparkamarától érkezett, amely 41-ről 15-re csökkentené a megyék számát, emellett a megyei jogú városok, városok és községek számát is lefaragná azáltal, hogy szigorítaná a lakosság számához kötött kritériumokat, amelyek alapján a települések ezeket a rangokat birtokolhatják.

Indoklásként a költségcsökkentést hozták fel, mondván: így kisebb létszámú személyzet dolgozna az önkormányzati apparátusokban, amivel jelentős megtakarításokat lehetne elérni.

Az, hogy Romániában a közalkalmazottak száma túlságosan nagy, az apparátus fenntartására rengeteg pénzt költenek, egyes önkormányzatoknál pedig előfordul, hogy politikai vagy családi alapon mesterségesen felduzzasztott személyzettel dolgoznak, régóta közismert.

Ezen gyakorlat megváltoztatása – főleg azzal az indokkal, hogy ezzel jelentős összegeket lehessen megtakarítani – természetesen legitim felvetés.

Persze nem mindegy, hogyan próbálnak az illetékesek változtatni a helyzeten.

Sokan üdvözlik az üzleti szféra képviselőinek javaslatát, amely azonban a jelek szerint nem alaposan kimunkált, a realitásokat figyelembe vevő program, hanem inkább virtigli technokrata hozzáállást tükröz, amely felülről próbálná ráerőszakolni az általa helyesnek vélt megoldásokat a közigazgatási rendszerre.

Márpedig egy ilyen átszervezés hosszú időre befolyásolja az érintettek – vagyis gyakorlatilag az összes román állampolgár – életét, attól kezdve, hogy milyen oktatási lehetőségekhez jutnak, egészen addig, hogy milyen elhelyezkedései esélyeik nyílnak a munkaerőpiacon.

A megyék számának csökkentése persze elsőre akár jó ötletnek is tűnhet – de nem lehet öncél.

Az is kérdés, hogy miért pont tizenöt ilyen „nagyrégió” – mert megyének egy ekkora területet már nemigen lehet nevezni – szerepel a tervben, miért nem tizenhárom vagy tizennyolc?

Az egyik legsúlyosabb következménye egy ilyen lépésnek az lenne, ha az EU egyik alapját jelentő szubszidiaritás – vagyis hogy minden problémát a forrásához a lehető legközelebb eső szinten kezeljenek – helyett a centralizációt erősítené.

Ismeretes, hogy Romániában voltak már kísérletek a megyei hatóságok számának csökkentésére a „költségcsökkentés” és a „decentralizáció” jegyében – ami többek között olyan abszurd eredményre vezetett, mint például a határrendészeti igazgatóság elköltöztetése a határ menti Nagyváradról a régióközponttá kinevezett, a határtól több mint 150 kilométerre fekvő Kolozsvárra.

Egy rosszul átgondolt átszervezés nyomán így Bukarest mellett újabb vízfejek jöhetnek létre.

Ráadásul ahhoz, hogy az átszervezést követően a létrejövő új közigazgatási entitások alkalmasak legyenek arra, hogy az emberek normális életet éljenek, és működőképes legyen a közigazgatás, mindenképpen figyelembe kell venni a helyi hagyományokat, a kulturális, nemzeti, történelmi és gazdasági sajátosságokat. Ellenkező esetben csak a káoszt és a konfliktusforrásokat sikerül majd megsokszorozni.

Elrettentő példaként ott van a három székely megyét is magába foglaló központi fejlesztési régió, ahol olyan megyéket soroltak egybe, amelyeket sem történelmileg, sem kulturálisan nem fűz sok minden egybe, már azon kívül, hogy Erdélyben találhatók.

Ebben a régióban egyértelműen politikai okokból jó messzire, a magyarok két lázadás során, a mai fogalmaink szerint emberiesség elleni bűncselekmény révén történt kiirtása nyomán régóta román többségűvé vált dél-erdélyi térségbe, Gyulafehérvárra helyezték a régióközpontot, és nehéz nem arra gondolni, hogy az indokok között a magyarok megalázása is nyomós érvként szerepelt.

Mindennek – és a mindenkori, önmagát a magyarokkal szemben meghatározó román nemzeteszme – ismeretében egyáltalán nem elhanyagolható annak a veszélye, hogy egy soron következő közigazgatási átszervezést is a román „nemzetállam” mihamarabbi megteremtésének szolgálatába állítanának.

Ha ugyanis kreatívan „tervezik” meg az új óriásmegyéket, könnyen előállhat olyan helyzet a Székelyföldön és a Partiumban, hogy a magyarság már egyikben sem képez olyan tömeget, amely hatékonyan szembe tudna szállni az asszimilációs törekvésekkel.

Ennek elkerülése a mi szempontunkból létkérdés.

Mindemellett azt sem szabad szem elől téveszteni, hogy a közigazgatásnak elsősorban a polgárok érdekeit kell szolgálnia. Vagyis a már említett szubszidiaritás jegyében minden hivatali ügyintézés lehetőségét a lehető legközelebb kell vinni a polgárokhoz, függetlenül attól, hogy hány megye van.

Ennek egyik életképes eszköze lehet a járási rendszer kialakítása, ahol az egymással történelmileg és kulturálisan is hagyományosan kapcsolatban álló települések kistérségeket alkotnak, amelyek járási központjaiban el lehet intézni az ügyes-bajos dolgokat, nem kell mindenért a megyei vagy a régióközpontba „felmenni”.

Vagyis mind történelmi, kulturális és nemzetiségi szempontból, mind a működőképes közigazgatás megteremtése szempontjából létfontosságú, hogy bármilyen területi átszervezés is lesz, az ne valamilyen távoli „központban” a helyi viszonyokkal köszönőviszonyban sem levő, öncélú reformdüh által elvakított technokraták által kitalált kritériumok révén megvalósítani akart egyneműsítő törekvés legyen, hanem a helyi sajátosságokat a legmesszemenőbbekig figyelembe véve ültessék gyakorlatba.

Ha ugyanis az illetékesek nem úgy hajtják végre a közigazgatási átszervezést, hogy az nemzetiségtől függetlenül minden állampolgár javát szolgálja, akkor csak hosszú évtizedekkel meghosszabbítják az agóniát, és még élhetetlenebbé teszik az országot.

De legalább elmondhatják magukról, hogy mekkora reformerek.