Rovatok

Hogy gondoltak-e a minden valószínűség szerint bekövetkezendő böjtjére annak az intézkedésnek a lelkes megszavazásakor, miszerint minden helyhatóság saját kénye-kedve és feje szerint osztogatja beosztottjainak a fizetését, nem tudom, de hogy siettek életbe léptetni a központi akaratot, és bőszen tömni kezdték embereik zsebeit, az biztos.

Mert ugye előbb-utóbb ismét választások lesznek, amikor a kényszerböjttől lapos hasú választókat a duzzadó bendőjű bennfenteseknek kell meggyőzniük, kik is azok, akiktől a jövőben bármit remélhetnek. A puding próbája az evés: jelen esetben viszont a nagyváradi közszállítás alkalmazottai nem vártak három évet a választásokig, spontánul beszüntették a munkát. Indoklásuk: tetemesebb fizetéseket akartak. Így egyszerűen.

A városi legenda viszont már a káosz első óráiban felröppent kézenfekvő magyarázatot tálalva. Nekem is egy szerencsésen elcsípett taxi sofőrje mondta el, miközben araszoltunk hazafelé, hogy a felháborodás kiváltó oka a városházi sofőrök egekbe emelt fizetése. Merthogy jóval kevesebben vannak ugyan, mint a városi közlekedés buszsofőrjei és villamosvezetői, de mekkora felelősség hárul rájuk?! Majdnem a semmivel egyenlő.

Az egyetlen, ami nyomhatja a lelküket a folytonos titkolózási kényszer, kit, hová, kivel és mi célból szállítanak, na de annyi pénzért megéri hallgatni. Míg a szállítási vállalat alkalmazottjai legföljebb a szörnyűséges telefoncsevejek össze-vissza zaját hallgathatják meg az utasok cifra káromlásait, amiért a feltúrások miatt kerülgetni kényszerülnek, nem nyílegyenesen száguldani a munkahelyek felé.

Egyetértésem jeléül buzgón bólogattam. Nem sunyi megalkuvásból, nehogy idő előtt kitegyen az, akinek kezében a kormány, hanem mert valóban igazat adtam a felháborodásnak. Íme máris kezdődik a fejetlen osztogatás és a mértéktelen kapzsiság böjtje – gondoltam. A lelkem mélyén lakozó kisördög viszont felütötte a fejét: említsem meg, a buszsofőrök sem épp földre szállt angyalok, mert bár mostanra leszoktak a rádiójuk bömböltetéséről, de telefonálni ők is jó hangosan telefonálnak vezetés közben.

A félelmetes, agyontetovált izompacsirta jegyellenőrök modoráról nem is szólva, akik egy unott biccentéssel jelzik a jegy vagy bérlet vizsgálatának szándékát, és már a következő kliens felé nézve adják vissza az ellenőrzött menetjegyet. Nem, ezekről mind nem szóltam, azaz mégiscsak sunyiskodtam. De talán a feljebbvalóik figyelmeztetik őket, s akkor talán okafogyott lesz a többi utas nevében is érzett elégedetlenségem.